Éjjeli csemege

Aznap estére Steve bácsit vártuk éppen, amikor Loren és én úgy döntöttünk este tizenegykor, hogy többet nem vagyunk hajlandóak rá várni. Tegnap este felhívott minket, hogy a közelünkben találkozik a barátaival, és ha nem gond este nálunk aludna.
Mi persze örömmel beleegyeztünk, csak azt nem sejtettük, hogy az érkezése mikorra tehető, amit utóbb visszagondolva jobb lett volna rá kérdezni.
És persze arra, hogy vajon egyedül lesz-e? Ami éppen nem kevés bonyodalmat okozott akkor éjjel. Talán egy óra telt el, mikor fent meghallottuk, hogy nyílik a bejárati ajtó. Tudva, hogy megmondtuk Steve bácsinak, hol van a pótkulcs, gondoltuk ő lesz az, de a lentről érkező hangok több emberre utaltak. Amikor pedig valami lent összetört a feleségem abban a pillanatban felkeltett.
– Ted. Ted. – rázta meg a vállam és suttogta a fülembe a nevemet. – Lemennél, kérlek és szólnál a bácsikámnak, hogy ha lehet, ne hangoskodjon odalent, mert holnap mind a ketten dolgozunk. – alig fogtam fel, amit mondott, az álom még mindig a szememben pislákolt, ami nagyon kellemesen hatott és kezdtem visszaszenderedni, amikor Loren a párnájával ütötte meg a fejemet.
Azonnal kinyitottam a szemem és kimásztam az ágyból.
– Rendben van. Bár a te rokonod. – mondtam, de mintha meg sem hallott volna. – De utána alhattok végre ugye? – a sötétben láttam, hogy elmosolyodik és egy csókot küldött felém.
Bólintottam egyet és már léptem volna ki az ajtón, amikor megállított.
– Csak nem így akarsz lemenni oda? – kérdezte, mire végignézve magamon rájöttem, hogy meztelen vagyok és erekcióm van.
– Nem, persze. – szabadkoztam, ő halkan kuncogott és az ágy megmozdult, visszaszenderedett, míg én egy köntöst előkapva meghúztam rajta a zsineget és mezítlen léptekkel leosontam a lépcsőn, a földszintre.
Ahol is valaminek éppen a közepébe kerültem. A nappaliban halványan égett a villany, de még így is ki tudtam venni a hangokból, hogy éppen mi történik. Majd a fal mellől bekukkantva észrevettem Steve bácsit, ahogy éppen egy megtermett falloszon lovagol a fotelben. A földön szanaszét hevertek ruhadarabok és, hogy ne lássanak meg a faltól figyelve néztem meg jobban az ifjú lovat. Mert még innen is észrevettem erős, kemény vállait, szőke rövid üstökét és kis fiús arcát.
– Nem semmi vagy Steve. – súgtam oda magam elé, miközben a szememet le nem tudtam venni a fenekében mozgó hosszú farokról.