A Nílus gyöngye 3. rész - Nebet magányos órái

Mire Nebet hercegnő magához tért édes álmából, a Nap magasan járt fenn az égen, és már szólt a déli harangszó. A leány kéjesen nyújtózkodva hevert az ágyán, hirtelen nem is emlékezve az elmúlt éjszakára. Majd ahogy ébredezett, eszébe jutott a lába között térdepelő Merititesz, és a mindenét átjáró csodálatos remegés. Rögtön felpattant fektéből, magára kapta a köntösét, hogy dajkája keresésére induljon, de néhány lépés után megállt. Rájött, hogy az istenek napja van, így minden szolgáló a templomok között jár és áldozatokat mutat be, tehát Merititesz is.
Elkedvetlenedve, tanácstalanul ült vissza az ágyára, és legszívesebben sírni lett volna kedve, bár nem is tudta igazán miért. Közben az is eszébe jutott, hogy Szihathor, újdonsült férje ma délután indul el egy hadjáratra, így az éjszakát biztosan nem kell vele töltenie. Ettől kicsit visszatért a jókedve, viszont a gondolatai ismét Merititesz felé kalandoztak, hogy vajon újra együtt lehet-e vele ma este, hogy még több élvezetben legyen része.
Nebet elgondolkozva bámult maga elé, tudta, hogy tegnap éjjel mi történt vele, az orgazmus fogalma sem volt számára ismeretlen, hallotta már társnőitől, mégis valahogy hihetetlennek tetszett. Főleg, ahogy újra eléje villant a kép, ahogy Merititesz élvezettel nyalogatja a mellbimbóit és végigcsókolja a legrejtettebb testrészeit. Tudta magáról, hogy csinos, de arra sosem gondolt, hogy vajon kívánatos-e.
Hirtelen újra felpattant, és a szobáját díszítő tükör elé sétált. Hatalmas, míves darab volt, aprólékosan faragott kerettel és szinte az egész falat betöltötte. Először távolról méregette magát, hogy alakja szinte elveszett a helységet kitöltő bútorok és leplek pompájában, majd közelebb merészkedett, hogy jobban szemügyre vehesse a vonásait. Pisze orr, rózsás arc, sötét, mandulavágású szemek és piros, vastag ajkak, melyeket mintha folyton durcásan biggyesztett volna. Hosszú, hullámos fürtjei szabadon lógtak a vállára, és egészen a derekáig értek.
– Azt hiszem, egészen szép vagyok... – szólalt meg elgondolkozva a hercegnő, majd szokatlanul kacéran rámosolygott a tükörképére, aki rögtön visszamosolygott rá, aztán ráncokba szaladt a szép homloka.
– Miért is ne? – mondta halkan, és kezei köntöse övére tévedtek, ujjai lassan kioldották a csomót, és a lágy selyem a földre hullt.