Kell ismernem a zenéjét, ha szexelek vele?

Ez a kérdés először akkor merült fel bennem, amikor egy fiúzenekar egyik tagja merült el bennem egy sportcsarnok egyik izzadt tréningruha-szagú öltözőjében. Az ő zenéjét konkrétan nem is ismertem. Valamikor hajnalban értem haza és felírtam az éjjeliszekrényemen lévő noteszba, hogy legalább a slágereiket hallgassam meg alkalomadtán.

Ja, adódik a kérdés, hogy miközben épp megdug valaki, miért ilyeneken gondolkodtam. Annyira nem volt szar a srác, hogy ne figyeljek rá, viszont én nem voltam józan. Ez már abból is kitűnik, hogy egy olyan zenésszel keféltem éppen, akinek nem ismertem egyetlen számát sem. pedig nem tudom értékelni a szexet. Vagyis jó az, kellemes meg minden, de akármennyit erőlködik is szerencsétlen partnerem, nekem bizony maximum kellemes lesz. Élvezni soha nem fogom.

Abba a bizonyos sportcsarnokba egy buliból mentem – inkább menekültem. Megváltásként értékeltem, hogy hívott a barátnőm, menjek érte, mert unja a pasiját. Taxival mentem persze. Mint említettem, ittam. Sokat. Mert a buli iszonyatosan lapos volt. Bacardi-pajtival szórakoztattuk egymást. Mikor ő kiürült, jött a telefon. Barátnő koncerten én meg . Nem túl jó ómen a találkozáshoz, de ha menteni kell, hát mentek. Bevergődtem valahogy a helyre, a kabátomat se adtam le, gondolva, hogy megyünk máris. Aztán mire megtaláltam a csajt, a barátja már a torkáig dugta a nyelvét és épp azon kísérleteztek, hogy hogyan keféljenek ruhástól a táncparketten anélkül, hogy kihívnák rájuk az erkölcsrendészetet.
Menteni mentek ha kell, de felhevült párocskát semmilyen körülmények között sem zavarok meg. Tébláboltam kicsit, majd észrevettem, hogy ismerős biztonsági őr van az öltözőfolyosó ajtajában. Kis híján a karjába estem, mire odabillegtem hozzá tűsarkaimon. Nettó 40 másodperc beszélgetés után már terelt is befelé. Nem magyaráztam el neki, hogy most aztán tényleg nem úgy jöttem ide, hogy legyen keresnivalóm az öltözőkben. De ha már bent voltam levettem a kabátomat és leültem egy székre. Épp apró után kutattam a mikroszkopikus méretű táskámban – tudja valaki, hogy képes eltűnni bármi is egy cigis doboznyi szarban? –, amikor bevonult a banda. Méterekről kiszúrom a zenészeket. Még akkor is, ha nem ismerem őket. Na jó, az adott helyzetben segített az is, hogy egy koncertnek volt épp vége és én az öltözőfolyosón tartózkodtam. Talán az illendőnél kissé tovább bámultam őket. Gyanítom megpróbáltam azonosítani a fiúkat.