Munkahelyi 5. fejezet - Az étteremben

Negyedórányi séta után egy viszonylag kulturált, ám mégsem zsúfolt éttermet találtunk. A teraszon ültünk le, hiszen az idő csodálatos volt. A pincérek alaposan megnéztek minket, főleg Démonkát. Biztosan azt gondolták: egy ilyen jó nő miért lóg ezzel a lúzer pasassal? Az értetlen tekintetek miatt mégsem fordultunk vissza, hiszen meg kellett szoknom, hogy hasonlóan éhes szemek fogják képzeletben levetkőztetni partneremet, akár velem van, akár nem. Mégsem őrizhettem a nap huszonnégy órájában. Misty mintha észre sem vette volna a férfiakat, az egyik terítővel borított asztalhoz lépett, és lazán leült.
– Itt több a , mint az erdőben – súgtam neki, miután az előbbi gondolatmenet végigfutott az agyamban.
– Mi sem vagyunk bárányok, ugye? – húzta fel a szemöldökét. Szinte a semmiből termett előttünk egy pincérfiú. Persze megint a hímek nemesebbik fajtájából, aki pusztán a tekintetével falja fel az ártatlanul arra kóborló Piroskákat.
– Mit parancsolnak inni? – kérdezte nyájas hangon, mesebeli mosollyal körítve.
– Köszönöm, nekem csak vizet – hárított Misty.
– Nekem is, köszönöm! – intettem.
– Buborékosat vagy menteset? – kérdezett vissza rutinból, miközben a szemével már levette a ruhát a fekete hajú istennőmről. Persze Démonka rá sem nézett, csak engem figyelt.
– Mentes mindkettő – válaszoltam bosszankodva.
A srác nem mozdult, mintha csak süket fülekre találtam volna. Misty csak bólintott egyet. Úgy tűnt, a pincérnek ennyi kellett, mert azonnal elsietett.
Miután távozott, szétnéztem: alig négy-öt üres asztal volt körülöttünk, a többinél vegyesen ültek idősek, távolabb , családok, fiatalok. Népszerű helynek tűnt. Időnként pár férfi sandított felénk, de nyeltem egyet: „Meg kell szoknom! ” – ez dübörgött a fejemben. „Nem mehetek neki mindenkinek, hiszen miért is ne nézhetnék meg? Büszke lehetek, hogy ilyen gyönyörű nőm van. ”
Elégedetten húztam ki magam a székemben, mert azt láttam, hogy az
étterem férfijai képzeletében már meztelenül ülő szépséget nem nagyon érdekelték a körülötte zajló események. Vagy jól titkolta.
– Kellemes kis hely! – sóhajtott fel, miközben körülnézett.
– Szerintem is – feleltem lazaságot színlelve, miközben folyamatosan nyugtattam magam legbelül. Átnyúlt az asztalon, és kedvesen mosolyogva fogta meg a kezem:
– Jó volt veled ezen a hétvégén! – morzsolta az ujjaim.
– Nekem is. Ráadásul nagyon mozgalmas sóhajtottam.