A cseléd 1. rész

Bevezető
Az egyetlen valamire való ruhám volt rajtam, amiben elmehettem a távirat által megjelölt címre. Nagyon rosszul állt rajtam, de tényleg nem volt más, amit fel tudtam volna venni. Megpróbáltam a lehető legjobban kitisztítani és kivasalni... de így sem voltam elégedet vele.
„eh... ez esélytelen” – dühösen néztem magam a tükörben. A hosszú barna hajam még hagyján. Azt rendbe hoztam tisztességesen kontyba kötve, ahogy azt illik... de ezek a gyűrődések és a javítási foltok a szoknyámon... „Ki fog így alkalmazni, ha meglát? Csúnya is vagyok... vézna és toprongyos. ”
Gondolataim lassan fájdalmas irányt vettek:
Vékony voltam... bár mások inkább azt mondták karcsú... Arcomat sem találtam túl szépnek, de szüleim szerint nem lehet véletlen, hogy több legény bekéredzkedett már hozzánk leánynézőbe... több mint a falu többi eladó sorban lévő leányához. Apám büszke volt erre a tényre, de alig tudta elküldeni a felkorbácsolt kedélyű ifjúkat, hogy „hagyjátok még pár évet, nincs ő még „abban” a korban. ”
„oh... édesapám, bár itt lennél még! ” – Elöntötte a szememet a könny, amikor belegondoltam...
Alig voltunk túl édesapám temetésén... arra sem volt elég pénzünk, hogy tisztességesen, fakoporsóban temettessük el. Csak egy kartonkoporsó takarta hosszú betegségben megviselt testét, a temető legszegényebbeknek kijelölt területén kaparták el, egy igen sekély sirhantba.
17 éves voltam, a napszámos munkához nagyon gyenge, így édesanyám egyetlen lehetősége az volt, hogy édesapám kiesett keresetét legalább részben megkaphatom egy cselédállásban, fent a nagyvárosban, Budapesten. Bár írni és olvasni elég jól tudtam, nem volt semmilyen végzettségem... a postamester szerint, aki ezt az állást megtalálta nekem az újságban, nagyobb volt akkoriban a kereslet a cselédre a gazdagok között, mint ahányan magukat erre a nem könnyű munkára. Nagy házakban, és úri nagypolgári lakásokban mindig elkéltek a szorgalmas leányok. Még olyan tanácsokkal is ellátott ez a jóember, hogy például hogyan kell bemutatkozni az uraknak és úrhölgyeknek.
Csak hát a nagyváros... „az a sok autómobil, (vagy hogy is hívják)... ” és az a sok ember. Bár soha nem voltam még ezelőtt Budapesten, emlékeztem, hogy Eger városában is olyan nagyon nagy volt a tömeg, amikor annakidején elvitt édesapám a májusi vásárba. Az utak forró kőből voltak kirakva ott, amiken hangosan tülkölnek a száguldó ló nélküli szekerek, ha az ember éppen rosszhelyen állt meg.