Lopott együttlét a parkban

A két nappal ezelőtti kalandunk mély nyomot hagyott bennem. Úgy érzem magam, hogy nem tudok ettől szabadulni, vágyom Zoli közelségére, a hangjára, az illatára és mindenek előtt a testére.
A látogatása és a kalandunk az erdőben totálisan felizgatott és így ennyi nap elteltével is pusztítóan égetett a vágy. Minden pillanatban csak az jár a fejemben, ahogy lenyomott a zöld fűbe és a magáévá tett.
Nem is tart soká, hogy rászánom magam egy hívásra, amit imádott Zoltánom felé intézek.
– Kellemes délutánt kedvesem – köszön búgó hangon a vonal másik végéről
– Neked is édesem – dorombolom neki viszont – Van valami terved estére?
– Eddig még nem volt, ma szabadnapos vagyok – feleli mosollyal a hangjában – Csak nem vágyik valamire az én drága Amym?
– Hogy találtad ki? – nevetek fel jókedvűen – Van kedved elmenni valahova esetleg?
– Hova szeretnél? Bármi kívánságod van, ülök is az autóba-veszi fel a kulcsot hallhatóan az asztalról
– Vigyél el valami izgalmas helyre
– Hm hm, tudom is, hogy hova menjünk! Húsz perc múlva ott vagyok érted. Vegyél fel valami rövidet, és azt a kis kivágott fehérneműdet ami olyan jól áll – parancsolja szelíden
– Ahogy óhajtja drága Uram – vigyorodok el ismét és elköszönök.
Felveszem a kedvenc bordó szoknyám, a piros kivágott melltartóval és a csipke francia fehérneművel, majd egy vörös, mélyen dekoltált blúzzal egészítem ki az öltözetem.
Kisvártatva meg is érkezik a ház elé az autó, nem kell sokat várnia a férfinak, már kapom is fel a magassarkúmat és elegáns léptekkel közelítek felé a kapun kilépve.
Zoli leesett állal ül a járműben, türelmetlenül kezd el dobolni a kormányon, az ajkát többször is megnyalja, mintha ki lenne száradva. Megállok a kocsi mellett és laza mozdulattal nyitom az ajtót, lehajolok, mire kivillan a lényeg.
– Szia Szépfiú, elviszel egy körre? – rebegtetem meg a pilláim ártatlan mosollyal
– Most rögtön ülj be mielőtt kiszállok és itt helyben teszlek a magamévá – morran rám, miközben éhes szemével pásztázza az elé táruló látványt
Nevetve ülök be az ülésre és csapom be az ajtót, heves csókkal esek neki a férfinak, nem félek semmitől, hisz a kocsi ablakai feketék, nem lehet belátni rajtuk.
– Amy... Hé, nyugi, azért menjünk el legalább a másik utcába, nehogy haza jöjjön az embered – nyög fel az ajkaim között
– De úgy hiányoztál Zoli... – engedem el, de még a felsőjét szorongatom a vállán