Azok a boldog kilencvenes évek 4. rész - Kislányok nagy karrierje

– Te az ott nem a Dani? – fordult Emese a húgához
Erika nagy nehezen kinyitotta vöröslő szemeit.
– De. Baszd meg, ha ez beárul minket.
Ekkor ért melléjük a fiú.
– Sziasztok, hát veletek mi történt? Segíthettek?
Emese végignézett testvérén: elkenődött smink, koszos, szakadt blúz, felcsúszott miniszoknya és a szájából áradó áporodott, lehelet. Mit erre mondani?
Az egész már nagyon rég kezdődődött. Talán akkor, amikor zsarnok szüleik, szinte minden percüket beosztva terrorizálták őket. Nekik nem volt szabad moziba, cukrászdába, strandra menniük, tévét is csak akkor nézhettek, ha megtanulták a leckéjüket. Ez utóbbival rengeteg bajuk volt, nemhiába, buktak meg háromszor is. Aztán három napja felcsillant a remény. Apjuk a fővárosba, egy építkezésen dolgozott, anyjuknak pedig elutazott, hogy meglátogassa a korházban, beteg testvérét. Végre, akár egy hétre is, egyedül maradnak otthon! Erika ötlete volt, hogy a váratlan szabadságukat kihasználva menjenek el egy diszkóba. Beugrottak egy turkálóba, vettek pár normálisabb ruccit, majd az utolsó buszra felülve bementek a szomszéd nagyvárosba. Remélték ugyanis, hogy az ottani diszkóba nem találkoznak ismerőssel.
Belépve a dübörgő zenével átitatott épületbe, egy pillanatra megálltak az előtérben terpeszkedő hatalmas tükör előtt. Bármilyen ruhába is öltöztek, bármennyi sminket is kentek magukra nem tagadhatták le, hogy nagyszüleik még egyszerű parasztok voltak. Persze széles csípőjük, nagy, kerek fenekük és telt melleik kívánatossá, tették őket, de mivel, szinte mindenben különböztek koruk modellideáljától, alakjuk csak növelte kisebbrendűségi érzésüket. Valaki átkarolta őket. Felnéztek. Köpcös, kopaszra, pasi állt mögöttük.
– Sziasztok, csinibabák. Ez a tükör rám bízta, hogy elmondjam nektek, még soha nem látott itt két ilyen dögös csajt.
– Ne viccelj – vihogott Emese. – Nem is vagyunk szépek.
– Dehogynem – csúszott a pasi keze derekára. Imádnivalók vagytok. Nem tudnék választani közületek. Szólítsatok Rudinak.
– Én Erika vagyok, ő meg a nővérem Emese. – mutatkoztak be. A kézfogás helyet a férfi egy gyors puszit, nyomot az arcukra.
– Még nem láttalak itt benneteket.
– Aha – düllesztette ki mellét a hugica – most vagyunk itt először. Végre sikerült elszabadulnunk otthonról.
– Értem – mosolyodott el Rudi. – Meghívhatlak bennetek egy italra?
– Persze – vágták rá rögtön mindketten.