Az otthonban 1. rész

Benne járunk már a kora őszi estében, de még korántsem az alváshoz készülődöm. Hátam mögött kényelmes párna, az éjjeli lámpa barátságos fényt ad, és a laptopom felnyitott képernyőjét bámulom. Nagyrészt ez maradt az egyetlen kikapcsolódásom. Még szerencse, hogy hogy hagytam magam rábeszélni néhány évvel ezelőtt a modern technika megismerésére. Ha ez nem lenne, akkor lennék csak igazán egymagamban.
Feleségem halála után döntöttem úgy, hogy ide költözöm, ebbe a nyugdíjasotthonba. Gyerekeink, unokáink sajnos nem tették teljessé életünket, s csak nagyon távoli rokonok laknak az ország másik végében. Barátok, jócimborák is fogyatkozóban, közülük is többen szenderültek öröklétre, vagy messze laknak már. Magamra maradtam. El kellett döntenem, hogy maradok-e az évtizedeken át megszokott környezetben, amit a drága feleségemmel építettünk fel és csinosítgattunk, vagy keresek más lehetőséget, hogy ne gyötörjön az egyedüllét, ne legyek kiszolgáltatottja a számomra már egyre nehezebb mozgásnak, jövés-menésnek.
Ebben a töprengéssel teli időszakban ajánlották nekem ezt a helyet, az otthont. Teljes ellátás, orvosi felügyelet, szép környezet... Eleinte viszolyogtam a gondolattól, hogy számtalan magam korabeli vegyen körül, akik egész nap unokákról és testi-lelki gyötrelmekről fecserésznek, de miután kiderült, hogy akár saját kis apartmanja is lehet a beköltözőnek, megváltozott a véleményem. Hisz akár napokra elvonulhatok, ha úgy tartja kedvem, senki nem fog zavarni. Nem tépelődtem soká, és rövidre fogva sikerült beköltöznöm ide, ahol e sorokat írom. Soha nem éltünk nagy lábon, luxusban, úgy éreztem, ezt a lehetőséget megérdemlem.
Így élek hát... zavartalanul. A társaság végül is nem annyira borzasztó, mint amennyire féltem ettől, még a cseverészésekben is részt veszek. Ha akarom, napokig a lakrészemben maradok, még a reggelit, ebédet, vacsorát is ide kérem. A személyzet figyelmes és gondoskodó. S ami a legfőbb szerencse: Éva nővér.
Éva nővér megjelenésével, kisugárzásával még az én öreg szívemet is melengeti. A természet igen bőkezűen bánt vele, már ami az idomait illeti: formás lábak, szép, kerek csípő, dús keblek, és huncut, zöld szemek... Még ha láthatóan fáradt és gondterhelt, akkor is kedvesen szól, teszi a dolgát, nem érezteti velem, hogy terhet jelentek a számára a nehézkes mozgásommal.
S hogy miért kezdtem bele ebbe a naplóba? Miért írok esténként, mint most is, a laptopomon? Azt is Éva nővérnek köszönhetem végső soron.