A császár kertje 24. fejezet

Eljött az ideje, hogy a császár és neje bemutassa a a jósoknak, és a kicsinek elkészítsék az első kalendáriumát. A trónörököst szépen selyembe öltöztették, Arany pagodás szekérre fektették puha vánkosok közé, és húsz fegyveres kíséretében elindultak a fővárosba. A menet előtt tizenkét szűzlány rózsaszirmokat hintett, és a lovak is virágokat fontak. A császári párt a főtérre vezették, és egy hatalmas emelvényre ültették őket. Jázmin teát és süteményeket szolgáltak fel nekik, aztán megjelentek a bábosok, és előadásukkal szórakoztatták az egybegyűlt előkelőségeket. Majd apró ajándékokkal halmozták el a kisdedet. A császárné aggódó szemmel figyelte a tömeget. Miután mindenki felvonult, és a tér kiürült, az uralkodó pár felállt, és elindult a jósda felé. A jósok már kinn álltak a jósda ajtaja előtt, és mindegyikőjük ősi jellel illette a kis Csisin Vuten fejét. Aztán beléptek a szentélybe és a fiúcskát a jósda kőtáblájára fektették. A jósok köré gyűltek és csirkét, meg hófehér galambot áldoztak, aztán a csillagtérképhez léptek, és a legidősebb jós diktálni kezdte az írnoknak, amit kiolvasott a csillagokból

– A Hold és a Vörös sárkány egy mezőbe kerül. Viharfelhők gyülekeznek a család és a birodalom felett.

Jü Sziangh – Liu szíve összerezzent, és félve hallgatta a további jóslatot. A jós arca falfehér lett, és odahívta még két társát. Nézték a térképet, és a fehérgalamb testét, és sötét tekintettel nézegették a .

– Mondják csak – szólt szelíden a császár. A főjós lehajtott fejjel mondta.

– A kisded nem éri meg a holnapot. Hatalmas fekete sas csap le rá, és elragadja életét, de nem csak az övét, hanem felséges anyjáét is. A császár keze kedvese kezét kereste, majd mikor rátalált megszorította.

– Kérlek, végezzétek el ismét a jóslatot – kérte a császár. A jósok letakarították az oltárt, a kisdedet ismét középre tették, és egy újabb galambot áldoztak, akinek vére pontosan az előző galamb még rózsaszínűen látszódó vértócsájába folyt.

A császári pár fogta a , és távozott a jósdából. Szürke, aggódó arccal siettek a díszes kocsihoz, és azonnal hazaindultak, nehogy a tömegből valaki rájuk támadjon.

A katonák végig szorosan mentek a kocsi mellett, szemüket az erdőkön, mezőkön jártatva. Mindenki megkönnyebbült, mikor a kert kapujához értek. Benn aztán minden csendes volt. Csak a madarak csivitelése hallatszott.

Vu Ven – Sziung arcába lassan visszatért a szín. Bevitték a a hálóba, és az eseményektől kimerülten maguk is ágyba bújtak.

– Hátha tévedtek a jósok – mondta a császár kedvesének, miközben az erős mellére bújt reszketve.

– Ígérj meg valamit – mondta Jü Sziangh – Liu, és könnyes szemeit kedvesére emelte, aki biztatóan nézett vissza. – Ha ma meghalok, keresel másik asszonyt, és fiakat nemzel neki, hogy tovább éljen a birodalom.

– Nem, nem fogtok meghalni – mondta a császár. – Az istenek tudják, hogy csak téged szerethetlek.

A császár keze reszketve simogatta végig kedvese hátát, aztán remegő, mindent feloldó csókban forrtak össze. Úgy szerették egymást, mint akik soha többé nem kapják meg a másikat. A császár kedvese nyakát csókolgatta, közben keze végigsiklott az asszony testén, majd lábai közé nyúlt, és boldogan vette tudomásul, hogy az asszony vágya is a tetőfokára hágott. Az asszony elé térdelt, úgy, hogy annak egyik lába a térdei közé került, a másikat megfogta, felemelte, és gyöngéden belé hatolt. Aztán lassan mozogni kezdett. Egy rövid, két hosszút, mellyel mindkettőjüket teljesen felizgatta. A császárnő g-pontját ingerelte a rövid lökésekkel, aki teljesen feloldódott a gyönyörben. A férfi visszahajolt kedvese nyakára, és ismét csókolgatni kezdte. Teljesen el akarta varázsolni kedvesét, ami sikerült is. A császárnő kéjjel teli sikolyai vízhangoztak a szobában, majd a császár is elélvezett. Aztán csak ölelték egymást hosszú perceken keresztül. A sírása térítette őket magukhoz.

Jü Sziangh – Liu felkelt, és magához vette fiacskáját. Leült vele az ágy végébe, és mellét a szájába adta. Az mohón kezdett el szopni. Nézték a kis teremtményt és szívük újra megtelt aggodalommal.

– Tartozok még egy mesével.

– Igen, drága – mondta a császár. Felkelt, és az ágyba hozta a szoba asztalkájára készített teát és süteményt, majd töltött teát mindkettőjüknek, és az egyik csészét odaadta a császárnénak, majd várta a mesét. A császárné megitta a teát, majd ringatva , belefogott a mesébe.

Huszonnegyedik mese

Egy vándorló családról és a hegyi rablókról

A déli vidékeken hatalmas árvíz tombolt. Elmosta a vetést, és sok házat is magával sodort. Jüan – Csi házát is elsodorta az ár. Sokat töprengtek asszonyával, hogy mitévők is legyenek. Végül is úgy döntöttek, hogy útra kelnek, és felkeresik a Nagy hegy lábánál élő rokonaikat. Maradék holmijukat egy kis kordéra pakolták, befogtak a kihalt környéken kóborló öszvérek közül egyet, és elindultak. A kordén párnákból fekvőhelyet készítettek pár hónapos arra fektették.

Heteken keresztül vándoroltak. Koldulásból tartották el magukat. A férfi minden egyes táplálóbb falatot kedvesének adott, hogy a is tudjon táplálkozni. Ennek ellenére, mind a hárman fogyni kezdtek. A kicsi egyre többet sírt, arcocskája már egyre jobban felduzzadt a sírástól. Az asszony állandóan a keblein tartotta, de abból már alig jött valami.

Egy este aztán elértek a Nagy hegy lábához. Egy szekértáborban szálltak meg. Sok volt a menekült, nem csak ők igyekeztek nyugodtabbnak hitt tájak felé. Letelepedtek hát, és bementek a közeli városkába koldulni, ám a templomok lépcsőin már rengetegen . Azért mégis letelepedtek az egyikre. Egy idő után kijött a templomszolga és elzavarta őket azzal, hogy a város fenntartja a , ezzel eleget tettek a vándorlóknak, és aki a földekről lopni mer, annak levágják a jobb kezét.

A házaspár is visszatért a táborba lógó orral. Leültek a kocsi mellé, az asszony ismét mellére vette a kicsit, de hiába. Az éhezéstől teljesen elapadt már a teje. Egy asszony lépett oda hozzájuk. Az ő mellén is kicsinye csüggött, és szomorúan nézte a síró társnője .

– Add ide nekem, nekem még van tejem, nem apadt el. Mi szerencsésebbek voltunk – az asszony, hálás szemmel nézett a kedves asszonyra, és remegő kézzel adta át éhes . Az asszony letette saját a szekéren lévő párnákra, és szoptatni kezdte az idegen . Az mohón gyúrkodta az édes tejjel teli mellett, és cuppogva szopott.

Közben az asszony elmesélte, hogy ők is a Déli területről menekültek. A hegyekben most aranyat találtak, és munkásokat keresnek a kitermelésére. Jól meg lehet élni belőle, azon kívül, ha jelentkeztek, akkor kaptak egy csekélyke pénzt, ami ételre elég volt az utazás során. Ők, valószínűleg azért nem tudnak a dologról, mert azok a falvakba, amiket teljesen elsodort a víz, nem jutottak el a hírnökök. Mikor a kicsi jóllakott, az asszony visszaadta, és kedvesen mondta:

– Ha még itt lesznek reggel is, akkor ismét megetetem.

– Hálásan köszönjük – mondta az apa, az asszony pedig visszament a saját szekerükhöz. Egy nagyobb szekér érkezett ekkor, akik pont Jüan – Csi álltak be. Kedvesen odaköszöntek, aztán tüzet raktak, és rizst főztek. Kicsit furcsállották, hogy egy asszony sincs velük, de aztán nem törődtek velük. A jóllakottan alvó a párnákra fektették, és ők pedig egy takarón, a földön összebújtak.

– Te, asszony – szólalt meg Jüan – Csi, – nem kéne eladnunk a kincsecskénket? Már majd éhen halunk, és még egy heti utunk van a hegen.

– Az arany Buddhácskámat még anyámtól örököltem, nem szívesen válnék meg tőle – keseredett el az asszony. Majd csak akad valami ennivaló, és egy hetet még kibírunk.

Ekkor lépett oda hozzájuk a másik szekértől az egyik férfi, kezében két tál rizzsel.

– Elnézést, hallottam, hogy miről beszéltek, én szívesen megveszem a szobrot – mondta, azzal feléjük nyújtotta a két tálat.

– Köszönjük az ételt, – mondta a férfi – de a szobrot még nem adjuk el, a feleségem nem akar megválni tőle.

– Maguk tudják – vont vállat a férfi, és visszaballagott a helyére.

A házaspár megette az ételt. A férfi ismét kedvesének adta a sajátjának felét. Végül az asszony, miután elmosta a tálakat, megszólalt:

– Ha jó árat adnak érte, add oda hát.

Jüan – Csi felállt hát, és visszavitte a tiszta tálakat.

– Megállapodtam az asszonnyal, mennyit adna a szoborért?

– Előbb megnézném – mondta az a férfi, aki előbb is beszélt. Oda mentek hát a kordéhoz. Jüan – Csi elővett az utazóládából egy ruhába csomagolt tárgyat, és kicsomagolta. Egy ülő Buddha szobor volt, arannyal bevonva, körülbelül, arasznyi. A szemi egy – egy féldrágakő. A férfi direkt háttal állt a fénynek, de szemei így is mohón csillantak fel. Aztán megkezdődött az alkudozás, de a vevő nagyon alacsonyra tartotta az árat, így nem jutottak semmire.

Reggel az asszony ismét jött, és megetette a babát, aztán felkerekedtek, és szomorúan nekiindultak a hegynek. Már dél felé jártak, amikor a fák közül férfiak ugráltak elő. Az öszvért torkon szúrták, ami azonnal holtan rogyott össze, az asszony felkapta a , leugrott a kocsiról, és futásnak eredt, de egy marcona utána ered. Jüan – Csi csak azt látta, hogy a férfi asszonyát és egy döféssel legyilkolja. Közben ő egy másik dulakodott, kinek álarcát letépve, felismerte a tegnapi alkudozót...

A császárnő eddig jutott a mesében, mikor a külső termekben hatalmas zaj támadt, és ordítozás.

– Rablók, rablók – hallották egy szolga kiáltását, ami halálsikolyba fulladt. A következő pillanatban hat, feketébe öltözött, állig felfegyverkezett férfi rontott be. Jü Sziangh – Liu sikoltva ugrott ki az ágyból és meztelenül rohanni kezdett karjában fiacskájával. Ketten vetették utána magukat. A császár a tálcát dobta a nindzsák közé, majd az egyik kardját megkaparintva derekasan hadakozni kezdett. Pár szolga előkerült, és ők is harcolni kezdtek. Aztán berontott a testőrség, és az erőviszonyok kiegyenlítődtek. Vu Ven – Sziung az asszonyát kergető két férfi után vetette magát, de már csak arra ért ki, hogy láthassa, amint utolérik az asszonyt, és az egyik férfi magasba lendítve kardját, keresztül szúrja.

– Ne! – sikította a császár. Aztán az, aki leszúrta a császárnét, füttyentett egyet, és tőrt előrántva, megölte magát. Az össze még élő betolakodó is így tett. Nem maradt tanú, aki elmondta volna, hogy ki küldet őket.

Vu Ven – Sziung halott kedveséhez lépett, és abban reménykedett, hogy még talán él. Megfordította az arcán fekvő kedves halottat, és elborzadva látta, hogy a kar hátán kibújva mutatja mivoltát.

A császárnét, és a trónörököst díszes pompával eltemették. A főméltóságok, és a nép aggódva figyelte, hogy Vu Ven – Sziung üveges szemmel, orvosai által kísérve nézte végig a szertartást, de mindenki úgy vélte, hogy a nagy gyász ideig, óráig megzavarta a nagyurat, majd pár hét múlva rendbe jön.

Szakértők mentek a kertbe, és megállapították, hogy a nindzsák egy alagúton jutottak be a kertbe. A tavacska mellett volt a vége, valószínűleg, hónapokig ásták. A felbujtók sosem kerültek kézre, csak a hat halott harcos teteme maradt hátra, de azokon sem volt semmi utalás ki is bérelhette őket fel.

A császár a temetés után visszavonult a kertbe. Naphosszt ült a kis híd előtt, és nézte kedvese és vérét a híd deszkáin. Tekintete egyre zavarodottabb lett. Fülében ott vízhangzott még kedvese kérése. „Ha ma meghalok, keresel másik asszonyt, és fiakat nemzel neki, hogy tovább éljen a birodalom. ”

– Nem, drága Jü Sziangh – Liu, nem tudom megtenni. Nélküled én már fél ember sem vagyok – mondta félhangosan, és tovább bámulta az esőtől halványodó vérfoltot.

A birodalomban pedig elterjed, hogy az isteni császár megőrült. A bárók összeültek, és hónapokig vitatkoztak, hogy ki üljön a trónra. Aztán, mivel nem tudtak megegyezni, a háború sárkány felütötte a fejét. Először a déli tartományokat borította lángba tüzes leheletével, aztán a harcok észak felé folytatódtak. A parasztok katonának álltak valamely párt mellé, az asszonyok dolgoztak a földeken, de a háború azokat is felperzselte. Éhínség pusztított az egész országban.

Aztán a parasztok fellázadtak uraik ellen, mikor látták, hogy asszonyaik, és otthon vagy éhen halnak, vagy az ellenséges serek martalékává lesznek. Sorban gyújtották fel a bárók palotáit, kifosztották a fővárost, majd betörtek a császár kertjébe is. Ám ott megtorpantak, látva a palota előtt ülő ápolatlan, megöregedett alakot, aki a nagy zajra sem emelte fel a fejét. Tekintete egy pontra szegeződött. Egy alig látható foltocskára a palota előtti hídon. Ekkor a nép visszavonult a kertből, aminek ajtaját örökre a félőrült császárra csukták, aki akkor is azon töprengett, hogy vajon mi is lett volna az utolsó mese vége.

A nyugati határszélen, a Nagyfal tövében, pedig hatalmas sereg készülődött betörni a káoszban álló országba. Kegyetlen lovas nemzet volt, és óhajtotta a hódítást. Szilaj lován ült Kublaj kán. Nézte a közeli városban fellángoló, gyilkos tüzeket. Mögötte ott toporzékolt a türelmetlen sereg. Három lovas közeledett, majd leszálltak izzadtságtól habzó lovuk hátáról, és hasra vágták magukat vezérük előtt.

– Milyen híreket hoztatok? – kérdezte az. A középső felemelte kissé fejét, és jelenteni kezdett.

– Nagy, és fenséges Kublaj. A nyugati tartomány három bárója meghalt. A parasztok kifosztottak tizenkét várost, és felgyújtották őket. Vu Ven – Sziung a kertjében ül, és teljesen megőrült. A birodalom készen áll, hogy bevonuljunk.

– Menjetek hátra, megkapjátok a jutalmatokat. Tiétek lesz az első három tartomány – mondta Kublaj, aztán kezét felemelve, elindult meghódítani . Balján ott lovagolt szálfa egyenesen unokája, a nyolc éves Dzsingisz.

Vége