A római kiküldetés ára

Egy nap a férjem azzal állított haza a munkahelyéről, hogy a cég, ahol dolgozik, hamarosan képviseletet nyit Rómában és egy munkatársat várhatóan több évre kiküldenek oda beindítani a dolgokat. Persze, mondanom sem kell, hogy mindkettőnk fantáziáját megmozgatta a dolog, sokat beszélgettünk, ábrándoztunk a római életről, hiszen mindketten imádtuk Olaszországot és lényegében véve mindent, ami olasz: az olasz tájakat, a tengert, a kultúrát, a gasztronómiát. Fiatal korunkban néhány napot töltöttünk Rómában és valósággal elvarázsolt: úgy jöttem haza, hogy tudtam: egyszer még vissza kell oda mennem és a néhány napos, rohanós városlátogatásnál mélyebben, alaposabban bele kell merülnöm a római életbe. Gyerekeink már dolgoztak, saját lábra álltak, külön éltek tőlünk, úgyhogy ilyen jellegű, családi nehézségeket sem okozott volna a „római vakáció”. Én 45 éves voltam akkor, a férjem pedig 48.

Szinte minden nap szóba került a kiküldetés ügye. Egyre jobban beleéltem magam, elkezdtem olasz filmeket nézni, olasz zenét hallgatni, sőt vettem egy könyvet Rómáról és esténként lelkesen olvasgattam. Amikor délután, munka után otthon találkoztunk, mindig az volt az első kérdésem hozzá, hogy van-e valami fejlemény a római kiküldetés ügyében. A válasz azonban rendre az volt, hogy még nem döntött a vezetőség a kiküldendő munkatárs személyéről. A férjem egyszer meg is jegyezte mosolyogva, hogy már-már betegévé válok ennek a római dolognak. Be kellett látnom: tulajdonképpen igaza volt.

Aztán, egy idő után, magam sem értem, hogy mi módon, de elkezdett motoszkálni bennem egy kósza gondolat, nevezetesen hogy nem kellene egyedül a férjemre bízni ezt a dolgot. Talán én is tudnék tenni valamit az ügy érdekében. S hogy mit? Természetesen azt, amit csak egy nő tud megtenni, ha egy férfit rá akar venni valamire: áruba bocsátani, a nőiességét, s ha kell, akkor akár a testét is. Többször elszégyelltem magam, hogy ilyen gondolatok járnak a fejemben, de aztán megláttam magam, ahogy a Colosseum melletti téren spagettit eszem, vagy az Angyalok hídján sétálunk a férjemmel olasz fagylaltot nyalva, s ilyenkor arra gondoltam, hogy ezért egy kis flört igazán nem lenne nagy ár. De még egy dugás sem. Aztán szép lassan elhatározássá érlelődött bennem a gondolat.