Mon chérie

Ugyan mi is lehetne szebb ezen a világon attól, mikor egy férfi őszintén térdel a combjaim mellett. Úgy gondolom, párját ritkítja a felsőbbrendűség érzése, a kínzás utáni sóvárgással szemben ott álló fájdalom és megalázottság utáni vágy.
Így érzed Te is, mikor a lábaim előtt térdelsz. Ma rettenet szadista hangulatomban vagyok, a várakoztatás az egyik kedvenc fegyverem, hogy lassan kötözöm meg a tested, mozdulatlanságra ítélve. A kezeid a mellkasodnál, elől szorosan összetéve és az egész imádkozó póz abban teljesedik ki, hogy a minden az egész felsőtestedhez szorosan hozzáerősítve. De, te csak térdelsz. Tudod szinte hallom, ahogy hozzám akarsz szólni, kérlelnél, hogy valamit csináljak veled, de az egyetlen, amit elérsz, hogy minden szájnyitásnál egy pofont kapsz. Ám, szó nem hagyja el a számat. Nem hallasz mást, csak a saját füledben sípoló tüdőd, a vért az ereidben dobogni. Kínlódnál és provokálnál. A haszna csak annyi lenne, hogy egy idő után megunva a nyomorult próbálkozásokat egy szájpecket erősítenék rád. Körbe járnám a szobát és úgy tűnne, megfeledkeztem arról is, hogy létezel, a tompa nyögéseid nem jutnak el a tudatomig, s te nem vagy más, csak a szoba egy másik tárgya, semmivel sem különbözve sem a széktől, sem a szekrénytől, egy egyszerű bútordarag, örök tartozéka a szobának. Nem mersz felém araszolni, mert pálca van a kezembe, s bár még nem tudod, hogy mennyire, de azt nagyon is jól sejted, hogy komoly fájdalmat tudok vele okozni. Ezért félsz, benned van a megfelelési kényszer, jól akarsz teljesíteni és feladod az ellenállást. Én mindezt látom, mert habár a dolgaim rendezgetem, talán még le is ülök olvasni, látlak téged, érzékelem a tested a térben és figyelem, ahogy a szemed felcsúszik a fekete feszes nadrágba bújtatott combomon, végig a fűzömön, elidőzve kissé a dombok között fekvő nyakláncomon, aztán onnan le a karomon, egészen a hosszú, vörösre festett körmeimig, találkozva a halvány fényben alig-alig megcsillanó gyűrűk szinte sötét csillogásával. A lábaim a fotelban félig felemelve, hetykén ülök, és végül feléd mutató lábfejem nézed megbabonázva, az izmos vádli után szinte már csak a kecses bokát, ami fekete gyilkos magassarkúba van csomagolva, szinte látod magam benne és én szinte látom a fájdalmat a szemedbe, a fájdalmat attól, hogy nem vetheted magad alájuk, nem csókolhatod őket, nem mutathatod ki az imádatod.