Durva dolgok 4. rész - A megszégyenítés

Bár óvatosan vittem ki az italokkal megpakolt tálcát a medencéhez, amikor megláttam őket, nem sok hiányzott, hogy a földre borítsam az egészet. Öt ismerős ült ott: Lídia, iskolánk igazgatója a „civilben” tornatanárnő Elvira, városkánk polgármestere, a felesége és a lányuk. Rékával egy osztályba jártunk, de két külön világba éltünk. Ő volt a suli ügyeletes zsenije, tantárgy és szépségversenyek győztese. Magas, manöken alakú (festett) szőke szépség volt. Utáltuk egymást. Amikor meglátott, elvigyorodott:
– Nahát, nahát kit látnak szemeim? Hát te Emmácska mit keresel itt?
– Ő, a mi kis szolgalányunk – válaszolt helyettem Lídia.
– Ez cool! – Tapsikolt. – Gyere csak ide mellém – mutatott a hatalmas a felfújható heverőre. Leültem mellé, de óvakodtam ránézni, féltem, ha meglátom gunyoros mosolyát, elszakad bennem a cérna és felképelem. – Imádom a ruccidat. Olyan kis édi vagy benne. Akkor te mindent megcsinálsz, amit mondok?
– Bizonyos határok közt Réka – szólt megint Lídia.
– Értem. Akkor, azt akarom, hogy szopogasd a lábujjaimat.
Megdöbbentem. Nem voltam képes megérteni, miért zaklat fel ez annyira. Tudtam, hogy a lába tiszta, és hát csak egy láb. Talán az, hogy olyan sokan látják? OK, tágabb értelemben a láb egy kicsit tabu, lealacsonyító. De ezen túllépni nem olyan nagy dolog, ugye?
Lehajtottam a fejemet a lábára. Utálom, de meg tudom tenni. Örömet szerzek neki, ha megteszem. Behunytam a szememet.
– Azt mondtam, hogy a lábujjamra lihegj?
De tudja, mennyire felzaklat a feladat. Szembeötlő. Hangom elcsuklott.
– Nem.
– Akkor mire vársz? Kezd végre el!
Tétován odébb moccantam az ágyon és lehajoltam, hogy megcsókoljam a kislábujját. Tollpihe – könnyűségű csók volt. Megnyaltam hirtelen kicserepesedett számat, és minden, sikoltozva tiltakozó ösztönöm ellenére lejjebb nyomtam az arcomat. Halkan felnyögött a gyönyörtől, ahogy újra a lábujjaihoz értem, és tudtam, hogy a gyönyört inkább az okozza, hogy alávetettem magamat az akaratának, és nem a csók. Szinte láttam, hogy mosolyog mögöttem, és nagyon dühös voltam rá ezért. Minden lábujját megcsókoltam finoman, tisztelettel és lassan, nem akartam, hogy még egyszer erre , majd hosszú csókkal fejeztem be a nagylábujján. Aztán megfordultam, ránéztem zihálva, arcom és nyakam vörös volt a szégyentől. A behódolás ment meg attól, hogy nagyobb bajba kerüljek.
– Így jó?
Vigyorgott rám.