Egy jó délután

Itt állok az ajtód előtt, s szívdobbanásaim nem a megszokott ütemben vernek. Már a csengőt rég benyomtam, s csak most hallok lépteket a másik oldalról. Milyen különös ez. Régebben mindig rögtön ajtót nyitottál nekem, ha tudtad, hogy jövök. De ez mióta volt? 2 éve. 2 éve volt, hogy ki kellett mennem Amerikába. De már hiányzol. Hiányzik egy barát, akire számíthatok, s akinek elmondhatom gondjaimat. Akinek őszintén elmondhatok mindent, mert tudom, hogy nem mondja el senkinek. Akinek sírhatok a vállán, amikor valaki összetöri a szívem. Te ezeket mind magadba hordoztad/hordozod. S most itt állok az ajtó előtt, s várom, hogy széles mosollyal nyiss ajtót nekem. Hallom, ahogy a léptek zaja elhalkul. Megálltál.

– Jó Napot! – mondom, mikor meglátom anyukádat az ajtóban. Megmondom kicsit meglepődtem, mert mindig te nyitsz ajtót nekem. Bár, most nem tudtad, hogy jövök, mert nem szóltam. Meglepetést akartam okozni neked.
– Szia – mondja mosolyogva anyukád. Meglepődöttség tükrözi arcát. Talán azért, mert nem számított rám vagy azért, mert nem ismer fel.
Nem is lepődnék meg azon, hogyha nem tudná, ki vagyok. Szőkésbarna hajam, mostanra már teljesen barna, s alkatom is megváltozott. Régebben volt rajtam „kicsi” súlyfölösleg, de már leadtam. Gondolom nőttem is, s ezért megváltoztam kívülről, s belülről is.
– Mecy? – hangja kizökkent gondolatmenetemből. Mégiscsak rám ismert. Ez a gondolat mosolyt csal az ajkaimra.
– Igen, Mrs. Lakewood? – kérdezem most már vigyorogva.
– Oh, istenem, de rég nem láttunk téged. Hogy vagy? Kristine-hez jöttél? – kérdezi, s nem tudom, hogy mit mondjak legelőször.
– Köszönöm szépen jól. Igen hozzá jöttem, de szeretném meglepni... hol van?
– Fent a szobájában.

Félre áll, s én könnyedén átsuhanok mellette. Mivel régebben sokat jártam itt, ezért tudom, hol van az a bizonyos szoba. Felmegyek az emeletre, s a második ajtó jobbra. Zene szól ki a szobából. Gondolom, teljes hangerővel hallgatja. Benyitok, de Ő sehol.