Működött a kémia

Helyszín:
Kisváros (bárhol), helyi viszonylatban elit gimnázium (a kettőből az egyik), valamikor tanév vége felé, az utolsó fogadóórák egyikén, a kémia előadó és szertár közötti helyiségben.

Szereplők:
Gábor, az egykor szebb napokat látott, vegyészmérnökből lecsúszott (egyetlen) kémia tanár, kényszerszingli.
Kata, a nagyon dekoratív, 30-as (vagy 40-es) koreográfus, eleinte aggódó szülő, Bettike anyukája, kényszerszingli.

Mellékszereplő, aki nem is szerepel:
Bettike, Kata lánya, végzős diák (aki egyszer majd szebb napokat fog látni), erősen hátrányos kémia tudással, ámde nagyon előnyös külsővel megáldva.

Történet (fikció, néhány hiteles elem köré gyúrva):
Már nagyon unom magamat. Ma még egy lélek sem nyitotta rám az ajtót. De minek is jönnének? Pár hét van az év végéig, ilyenkor már csodát nem lehet tenni. Néha azért megjelenik pár szülő a fogadó órámon. Mi újság a gyermekkel? – kérdik. Mit csinál a gyermekük kémia tanulás helyett? – kérdem én. Ezzel nagyjából a csevegéseink el is halnak.
Még szerencse, hogy a többség nem ilyen. Akkor bizony átjáróház lett volna az irodám. Az iroda megnevezés nagyon megtisztelő ennek a kis helyiségnek. Van benne íróasztal, szék, kanapé, egy apró hűtő, mi kell még? Balra a szertár, jobbra az előadó. Persze attól függ, merről nézzük. A legnagyobb előnye az, hogy az iskola egyik legnéptelenebb részén helyezkedik el, és mivel én vagyok az egyetlen kémia tanár, alapesetben ez csak az én birodalmam. Talán anno az iskola tervezője azt gondolta, ha valamikor egy balfék kémia tanár felrobbantja a sulit, azt a legkisebb veszteséggel tegye. Ráadásul hatalmas, nehéz tömör fa bejárati ajtaja van, amelynek a kinyitásához kemény elhatározás kell. Tudom, a kémia nem a legnépszerűbb tantárgy, de akkor is. Némi figyelmet megérdemelne..., dohogok magamban. Lelkem mélyén azt érzem, jó lenne, ha érdeklődnének a szülők, hisz az valamiféle visszacsatolása lenne a munkámnak. De akkor lőttek a nyugalmamnak. Nehéz ügy, mit is szeretnék jobban?
Mindegy, ki kell várnom a fogadó óra végét, mert ha megint előbb lelépek és véletlenül keres valaki, akkor nem úszom meg egy újbóli figyelmeztetéssel.