A borosgazda 15. (befejező) rész

Nagyon eredményes nyarat zártunk, sikerült beszüretelnünk, minden okunk megvolt, hogy elégedettek legyünk. Nem sokáig ülhetünk a babérjainkon, hatalmas tragédia ért bennünket. Meghalt a nagyi, olyan gyorsan történt minden, hogy felfogni sem volt időm. Egyik reggel rosszul lett, elvitte a mentő, az intenzív osztályra került, és két nap múlva meghalt. Az orvos szerint kapott, és idős szervezete nem tudott megbirkózni a betegségével. Teljesen összeomlottam, magam alatt voltam, megsirattam, és nagyon nehezen, de elengedtem. Eben a pár napban Gyula úr és a Mamma tartották bennem a lelket. Gyula úr foglalkozott a szállításokkal, ennivalót hoztak, velem voltak ha szükségem volt rá, és magamra hagytak ha arra kértem őket. Velem tartottak akkor is, amikor el kellett mennem a hivatalos dolgokat intézni. Három nap után sikerült feldolgoznom a történteket, és próbáltam vissza térni a régi életemhez. A temetés előtti este autó zaját hallottam, lesiettem megnézni ki az. Egy középkorú nő szállt ki az autóból, és elindult felém.
– Szerbusz Norbikám – köszöntött mosolyogva.
– Anya??? Te mi a faszt keresel itt – álltam döbbenten.
– A temetésre jöttem, és veled is akarok beszélni. Be engedsz?
– Hát nem szívesen, mert gyűlöllek, és megvetlek amiért itt hagytál bennünket.
– Akkor most mi legyen? – nézett rám szomorúan.
– Ma itt alhatsz, de holnap a temetés után eltűnsz az életemből.
Fölkísértem a nagyi szobájába, és otthagytam. Másnap a temetőben is odaállt mellém, az emberek összesúgtak a hátunk mögött. Hamar lezajlott a temetés, én már napokkal ez előtt meggyászoltam a nagyit, és elengedtem. Persze megkönnyeztem a szertartást, de már nem éreztem azt az iszonyú fájdalmat, mint amikor megtudtam, hogy meghalt. Mire hazaértem anya már pakolászott, átöltöztem, és egy üveg kivonultam a nappaliba.
Úgy döntöttem ma leiszom magam, még munkált bennem a gyász, és nagyon felháborított anya pofátlansága is. A második feles után megjelent anya, nem öltözött át, csak a cipőjét és a harisnyáját vetette le. Fekete szoknya, és fehér blúz volt rajt még mindig, mellém ült.
– engem is?
– Szolgáld ki magad – toltam elé az üveget.
Tele öntötte a poharát, és egy hajtásra megitta. Majd újból teleöntötte, az enyémet is, és koccintásra emelte.
Koccintottam vele, láttam örül neki, közelebb húzódott.
– Mond Norbikám mit tegyek, hogy megbocsáss nekem? Ha akarod térden állva könyörgök.