Otthon 3. rész

Több, mint egy hónap telt el azóta, hogy megdugtam a húgom. Azóta nem jártam otthon, és nem is beszéltünk. Két napra terveztem a haza látogatást, de miután kijöttem a szobájából úgy döntöttem, hogy vissza jövök. Nem birtam tovább otthon maradni. Nem akartam, nem tudtam a szemébe nézni. Hiszen megváltozott minden. Átléptünk egy határt, melyet sosem szabadott volna. Én pedig azóta ezen rágódom. Mar a bűntudat, és ég bennem a vágy, hogy újra megtegyem. Megint meg akarom dugni. Ismét érezni akarom lüktető puncijának forró szorítását, de nem lehet. Nem tehetem meg. Azóta még csak nem is beszéltünk. Sokszor eljutottam odáig, hogy leültem az ágyamra, magam elé vettem a telefont, és elkezdtem Messengeren gépelni neki... de sosem küldtem el az üzenetet. Vártam, hátha ő fog jelentkezni, de nem tette. Nem irt. Nikivel beszéltem kétszer, de Cintiával egyszer sem. Próbálok rá jönni, hogy mit érezhet, mit gondolhat, de nem tudok. Csak titkon remélem, hogy ő is vágyik rám. – Elmosolyodom – Minő ostobaság erről fantáziálni. Hiszen nem vágyik... miért is vágyna? . Senki sem vágyik rá, hogy újra megtegyék vele. Főleg nem akkor, ha a saját bátyjuk teszi meg. Még ha nem is a vérszerinti bátyjuk, hiszen Cintia, és Niki nem a vérszerinti testvéreim. Ők csak örökbe lettek fogadva, amikor a szüleik meghaltak autóbalesetben, még 12 évvel ezelőtt. Munka miatt indultak el a szomszéd városba, mert a cég, ahol dolgoztak csődbe ment. A lányokat pedig nálunk hagyták, mivel anyuék voltak a keresztszüleik... és végül keresztszülőkből szülők lettek, amikor egy fiatal, friss jogsis vagány kis Schumacher át nem sodródott az autójával, és frontálisan nem karamboloztak a lányok szüleivel. Mind a hárman szörnyet haltak. Mivel rokonaik nem voltak, így anyuék maradtak az egyetlen opció, ők pedig megtették, és örökbe fogadták őket. Mi hárman pedig testvérekként nőttünk fel...
– Hé, haver – Robi, a lakótársam, és egyben a legjobb barátom törte rám a szobám ajtaját – hozzád jöttek.
– Ki az? – bámulok rá kérdően, miközben feltápászkodom az ágyamról. Már elmúlt este hat. Nem vártam senkit, és nem is vagyok olyan állapotban, hogy vendégeket fogadjak.
– A húgod, meg a barátnője – néz, rám bárgyú vigyorral megspékelve – azt hiszem egy kissé .
– Mi? – a szívem hevesebben kezdett el verni. Izgatott lettem, és rémült is.