A lift

Amikor leérkezett a lift, furcsa, nyögdécselő hangot adott, pedig újnak tűnt. Beszálltam, és megnyomtam az emelet gombját: 13... az ajtó lassan csukódott, ahogyan a szemeim is, és vettem egy nagy levegőt... Egy sötét szemüveget viselő, bőrdzsekis alak keze fogta vissza a bezáródó ajtókat az utolsó pillanatban, amitől az ajtók szelíden visszahúzódtak. Belépett, laza mozdulattal rátenyerelt a tizenötösre, aztán a falhoz dőlt.

A lift lassan indult felfelé. Talán megáll útközben...
Második...
Harmadik... A francba de rohadt lassan vánszorog...
Ötödik...
Útitársam a zsebeiben matatgatott, én meg őt kezdtem figyelni. Szándékosan el akartam terelni a figyelmemet a kocka alakú, dobozszerű helyiségről, amelynek a falai egyre közelebb húzódtak hozzám. Ahogy lehajtotta a fejét, csak a sűrű, sötétbarna tincseket láttam, és a szemüveget, ami elég sokat eltakart az arcából. Idegesítő, hogy nem látni a szemét
Hetedik...
Megtalálta amit keresett: egy kis cetlit, amire vetett egy pillantást, aztán visszagyűrte a zsebébe, a kezével együtt... Kár, hogy nem látom a kezét... szeretem megnézni az emberek kezét. Olyan remekül árulkodnak a kezek... Belőle meg semmit nem látok. Sem a kezét, sem a szemét, az arcából is csak a szépen ívelt szájat... Lassan már ciki lesz, hogy így bámulom... Na, hol vagyunk már? Messze van még?... iszonyú kevés itt a levegő...
Nyolcadik...
Jaj te jó ég... hogy hintázik a fal... istenem, ki kell szállnom... meg kellene mozdulnom, és megállítani ezt a dögöt... inkább gyalogoltam volna, én marha... óóó... nagyon forog a világ, és nem kapok, NEM KAPOK LEVEGŐT!!!
Kilencedik...
Útitársam valószínűleg engem figyelhetett, mert a keze – amit az előbb olyan jól elrejtett – most a karomat szorítja.
– Héló, jól van? Minden oké?
Meg... meg kellene szólalnom, de akkor rám esnének a falak...
Tizedik...
Katt...
Katt...
Katt...
Most mi van?! Miért villog a tízes meg a tizenegyes?!
– Na, ennek annyi... Lerohadt az egész... Kibírhatta volna még két percig. – mondta a férfi, közben egymás után nyomogatta végig a gombokat...
Megfulladok... nem bírom tovább... Csak annyit érzékeltem, hogy a lábaim olyan puhák lettek, mint valami felmosórongy, és persze nem bírtak megtartani. Szépen, lassan, de biztosan közelítettem a padló felé, utolsó erőmmel a hátamat a falhoz szorítottam és így csúsztam egyre lejjebb...
– Héhé, mi a fene...? – hallottam valahonnan messziről... Két erős kar nyúlt a hónom alá, és emelt egyre feljebb... – Hahó, ébresztő! – Milyen kedves, ahogy így ráncigál...!! Hagyna inkább békén lesüllyedni ebbe a puha, sötét semmibe... hátha ott VAN levegő...
Megcsúszott a karja, és már csak az egyikkel ölelt, a másikkal inkább simogatott... Valami olyat talált a könnyű kabát takarásában, aminek nem bírt ellenállni.
Hihetetlen erővel felnyitottam a szemem – legalább résnyire, ki kell néznem végre, már biztosan megérkeztem – és ahogy tekintetem végigsiklott magamon, már tudtam, mi az, amit ilyen szívesen becézget... A blúzom felső gombjai nem tűrték jól az ide – oda húzódást, és szépen önállósodtak: úgy döntöttek, jobb ha kigombolódnak, mint leszakadjanak.
Ettől rögtön észhez tértem, és a gombok után kaptam, hogy helyrehozzam magam, amikor két kéz megfogta a csuklómat, és nem engedett a gombok közelébe.
A bőrdzsekis férfi velem szemben állt... lábai kis terpeszben... farmerja láthatóan túl szűk neki... mellkasa fel – le hullámzik úgy tűnik, mintha neki is kevés lenne itt a levegő, vagy... A keze még mindig a csuklómat markolja... A szája pedig... tényleg szép vonalú, érett eperszínű szája van, ritkaság a férfiaknál ilyen... milyen érzés lehet a csókja... szája enyhén nyitva, és a kiáramló levegő forrósága már az én mellkasomat tüzeli... de a szemét, a szemét nem látom...
A sötét üveg rám mered, úgy érzem, belém lát – nem értem a mozdulatot, ezt a megfagyott pillanatot... mégsem merem megtörni hangos szavakkal ezt a varázslatot...
Titokzatos... Mit akar tőlem? Miért nem enged el...? Istenem, de hát be kellene gombolnom, rendbe hozni magam... Mi a fene történt???
A szája nagyon, nagyon lassan közelített. Már én is nyitottam az enyémet, hogy megszólaljak, de akkor a lassúsága átfordult valamiféle ellentmondást nem tűrő mozdulatba, és a pillanat törtrésze alatt csapott le rám...
Eddig sem volt túl sok levegőm, most viszont már egészen mástól nem kaptam. Az első érintés még mohó volt, de hamar lecsitult, és inkább ízlelt, kóstolt, ismerkedett. Közben csuklóimat a mellemhez szorította, de a fogás már korántsem volt olyan szoros: ökle meglazult, hüvelykjei pedig a melltartóm fölötti langyos, sima bőrt cirógatták.
Aztán egyszer csak, a számat el nem engedve, a karomat hirtelen a hátam mögé hajlította, amitől a melleim nekiszorultak az ő mellkasának. A hideg bőr rögtön hatással volt rám, de még mielőtt fázni kezdhettem volna, rögtön vissza is húzta a kezét, és visszatette a mellemre... Úristen, mit csinálok én itt egy vadidegen férfival?! Egyáltalán, miért hagyom?! Miért nem harapok bele a szájába, és rántom fel a térdemet?!
De a kezei most mint két nagyon finom, de határozott melltartó, ölelték körül a halmokat, ami pedig szöveten kívül esett, az megint a hüvelykujjak dédelgető cirógatását élvezhette; és az érintése, ugyanúgy, mint a csókja, rögtön törölt mindent az agyamból, ami nem hozzá tartozott.. Túl jó érzés... istenem, bár sokáig tartana...
A bezártság érzése kámforrá vált, a világ kitárult körülöttem. A falak felolvadtak az ég kékjében, a szél szivárványszínében – nem volt más, amit hajlandó voltam elfogadni, beengedni a tudatomba, csak és kizárólag az a hosszú – hosszú, érzéki csók, és a gyengéd simogatás... Hogy kitől kapom mindezt, az a behunyt szemhéjam mögött már nem is tűnt olyan fontosnak...
A vér egy idő után rendszertelen ütemet vert a fülemben. Vagy talán bennszülöttek esővarázsló dobjait hallom valahonnan a távolból? Vagy az esőt hallom...?
Hideg zuhanyként ért a felismerés: dörömbölnek a liftajtókon. Hát persze: beszorultunk ezzel a nagyon szép és nagyon új liftbe, és elakadtunk két emelet között.
A lábaim visszatoppantak a földre, hirtelen támadt bűntudattal eltoltam magamtól a több mint szemtelen idegent, és ütésre emeltem a kezemet – a kezemet, ami eddig törött babatartozékként lógott az oldalamon.
A férfi reflexe azonban jobbnak bizonyult az én heves elhatározásomnál, mert húsz centivel a cél – az arca és a lepofozni óhajtott szemüveg – előtt keményen megmarkolta a csuklómat. Ez fáj!! Felszisszentem, mire a szája az a gyönyörű, szép vonalú szája gúnyos félmosolyra húzódott.
– Talán meg akarja köszönni, hogy kicibáltam a klausztrofóbiás rohamból? – vigyorgott a fél arca, amíg a másik meglehetős fenyegető maradt.
– Nem volt semmilyen rohamom! De talán nem ártana azzal foglalkoznunk, hogy hogyan mászunk ki innen! – támadtam rögtön vissza... Csak múlna végre el a forróság a tagjaimból... felejteném el végre a vágyat, hogy legszívesebben azt kérném: folytasd kérlek, ahol abbahagytad, és fejezd is be, ha már elkezdted...
Még mielőtt útitársam válaszolhatott volna, egy aggódó hang szólalt meg a rejtett mikrofonból:
– A biztonsági őr vagyok! Minden rendben magukkal?
– Persze! Semmi gond! – kapcsolt rögtön az útitársam. – Mikor szednek ki minket?
– Sajnos el fog tartani egy darabig. A szerelők elindultak, de kell legalább húsz perc ahhoz, hogy ideérjenek.
Ahogy azok ketten beszélgettek, a fülke falai mintha megint egyre közelebb és közelebb nyomultak volna hozzám. Egyre kisebb volt a hely, egyre kevesebb a levegő – és a férfi mellettem mindeközben mintha egyre nagyobbra nőtt volna. Tudtam, hogy megint kicsúsztam a valóságból, és éreztem, hogy minél görcsösebben próbálok visszakapaszkodni a "normálisba", annál távolabbra kerülök a saját józan eszemtől. Távolról csak halk beszédfoszlányok jutottak el hozzám, szemem pedig arra a vékony csíkra tapadt, ahol a fülke ajtói összezáródtak... ott, ott valahogyan biztosan ki tudnék jutni... csak erősen szét kell feszíteni az ajtót, és ki tudnék bújni rajta... csak erősnek kell lennem... Megpróbáltam ujjaimat az ajtók közötti résbe erőltetni, ami első elgondolásra egészen egyszerűnek látszott. Mégsem volt olyan könnyű, mint gondoltam, de nem adtam fel, hanem egyre dühödtebben próbálkoztam a tervemmel... Jaj csak az ujjaimat hadd dugjam közé, utána máris lesz elég helyem hogy kinyissam ezt a dög ajtót, és már kinn is vagyok... máris kinn leszek...

Hirtelen két erős kéz markolta meg a csuklómat és szorította meg olyan istentelen erővel, hogy a fájdalomtól felsikoltottam.
– Tönkreteszed a körmeidet... Inkább velem foglalkozz, bébi... – súgta a fülembe egy rekedtes hang... A forró levegő végigsimította a nyakamat, felborzolta az apró pihéket, azonnali hatást okozva a testem minden rejtett zugában. A kezeimet hátrahajlították a fejem mögé, ahol ujjaim idegen hajszálak között kalandozhattak. Két feltartóztathatatlan kéz csúszott lefelé a karjaimon, egyre közelebb a testemhez, hogy aztán a két mellem dombján megpihenjenek kissé – talán erőt gyűjteni egy incselkedő, izgató játékhoz.
A veszedelmes ujjak egyre határozottabban törtek a cél felé, pedig a mellbimbóim már így is éppen eléggé magukat. Karjaim lassan erőtlenek lettek, lehanyatlottak mellém, de csak azért, hogy mögöttem induljanak felfedező útra. Erős combokat találtam, feszes farmernadrágban, ami csak még inkább kihangsúlyozta az izmokat. Kíváncsivá tett ez a megfeszült test, többet akartam érezni belőle, többet tapintani és simogatni, és egyre jobban úrrá lett rajtam valamiféle vágy, hogy lecsitítsam ezt az izgatott embert, hogy én lehessek az, akitől ellazul, és megnyugszik.
Hirtelen elhatározással megfordultam a karjai között – nagyon szerettem volna megtapintani a hátát is. Vajon ott is ugyanilyen kötegekbe keményedett izmokat találok?
Meglepődött a hirtelen mozdulatomon, de a reflexei hihetetlenül működtek, mert a következő pillanatban már a derekamat szorította bilincsbe. Aztán, amikor rájött, hogy nem ellenállni szeretnék, hanem megsimogatni, akkor lazított egy keveset a szorításon, de csak annyira, hogy lefelé kalandozhasson tovább.

– Finom vagy, bébi... – suttogott a fülembe egy rekedt, forró lélegzet. Te jó ég, mit csinálok én itt ezzel a vadidegennel??? Elment az összes józan eszem? Ahogyan a suttogás visszazökkentett a valóságba, a testem is megmerevedett. Az idegen azonnal megérezte az ellenkezést bennem, mert egy pillanatra ő is leblokkolt. Hallgatózott, vagy csak rám figyelt? Nem tudom. A másodperc töredéke után már a újra a nyakamon éreztem forró leheletét, a fenekemen az ellentmondást nem tűrő kezét, a másikat pedig a derekam körül, szorosan.
Nem akarok ellenállni neki... Akármilyen őrültség, akkor sem! – győzködtem saját magamat. – Túlságosan elkényeztet a mozdulataival, a csókjaival... Hihetetlen, mennyire nőnek érzem magam vele... igenis akarom...
– Akarom... – mondtam ki hangosan is, anélkül, hogy észrevettem volna.
– Végre... – jött a válasz azonnal, de a többi része már vad, kíméletlen csókba fulladt.
Innen kezdve felgyorsultak az események, én pedig mint valami önkívüli állapotban éltem meg, de oly módon, hogy minden egyes másodperce beleégett az agysejtjeimbe: bármikor felidézhető módon – mégis, akkor, ott, mintha nem is én lettem volna...

Francba ezzel a szoros farmerral, a bőrét akarom érezni az ujjaimon! A nadrág úgy engedelmeskedett nekem, mintha csak a sajátom lett volna. Kigomboltam az övet, majd a gombokat, egymás után, aztán a hüvelykujjamat beakasztottam a derékrészbe, és egy mozdulattal lesodortam róla. A bőre, ahol csak hozzáértem, olyan volt, mintha belülről égne. Őrült izgató játéknak éreztem azt, hogy az alsója alá kalandozva a formás fenekét simogatom, és engedem a kezeimet önálló életet élni... Vajon merre nem jártam még...?

Eközben a szűk miniszoknyám a derekamra tekeredett: az idegen nem bajlódott azzal, hogy le próbálja venni, egész egyszerűen felgyűrte az egészet. Kezei most a combomat simogatták, ízlelgették azt a bőrt, ami a combfix harisnyából kimaradt. Szája egyetlen pillanatra sem engedte el az enyémet: úgy csókolt, akár egy fuldokló, aki tőlem várja az éltető levegőt. Ez, igen: EZ az élet csókja – futott át az agyamon a gondolat – mindketten megfulladnánk, ha abba kellene hagynunk...
Az idegen már a bugyit gyűrte lefelé rólam, ellentmondást nem tűrően. Amikor a kezem önkéntelenül visszarebbent, hogy a helyére igazítsa, egy másik kéz félúton rásimult, és egy nagyon forró, nagyon lüktető, nagyon kemény testrészre irányította. Úgy piheg a kezem alatt, mint egy vergődő kismadár, aki a lehetőségre: a szabadságra vágyik... Hadd legyek én a szabadító... És máris kiengedtem a "kalitkából" a kismadarat. Csodálatos, bársony simasága úgy simult a kezembe, hogy egyszerre adtuk és kaptunk is, és egy csepp könnyet is ejtett örömében.
És ebben a pillanatban a bugyim, mintha ólomsúlyú lenne, úgy csúszott végig a lábamon. Az idegen először csak lesodorgatta rólam, most viszont beleakasztotta a lábát a kényes fehérneműbe, és egyszerűen letolta rólam a gyenge, – bézsszín akadályt.
Ekkor lett egy villanásnyira valóság az, hogy mi történik, hogy mit csinálok éppen: hogy egy liftben állok, egy idegennel, akinek még a szemét sem láttam, hogy bármelyik percben elindulhat velünk ez az átkozott dög, és hogy milyen helyzetben találnám magam.
De a villanás hamar elmúlt, és helyette ott maradt egy őrülten érzéki férfi, aki láthatóan egészen megvadult – tőlem, vagy az egész szitutól, de hogy ami történik, az neki sem mindennapos élmény, ebben egészen biztos voltam.

Ekkor a fülke oldalához szorította a hátamat, majd felemelt – te jó ég, de hát nem vagyok egy pillesúlyú!!! –, lazán, és egészen lassan. A szája közben alig ért az én számhoz, bár nem volt fél centinél messzebb sem. A sötét üveg mögül – éreztem – az arcomat figyeli, a reakciómat lesi.
Aztán ugyanezzel a lassúsággal engedett visszacsúszni, de a saját testén. Várakozó férfiassága nyitott kaput talált, mintha régi szeretők lennénk, úgy érkezett a helyére. Lábaimat a derekára kulcsoltam, ő pedig a fenekemet karolta át. Mély sóhaj szakadt ki belőle, feje hátrahanyatlott egy pillanatra, talán erőt gyűjtött, mert amikor újra visszaemelte, a már szokásossá váló féloldalas mosollyal nézett rám, és újult erővel csapott le a számra. Végigcsókolta a nyakamat, az arcomat, a szememet, de a szám volt az, ahová mindig vissza – visszatért.
Úgy ringatott az ölében, mint egy nagyon törékeny, nagyon szép babát.

Egyre inkább átadtam magam az ölelésének. Olyan volt, mintha mindig is őrá vártam volna, mintha ő lenne az, akit nekem rendeltek. A hullámok egyszerre indultak el a végtagjaimból, apró kis remegésekkel rohantak a testem egy bizonytalan középpontja felé, ahol beásták magukat valahová egészen mélyen a zsigereimbe. Egyre nagyobb és nagyobb hullámok követték egymást, amíg az összes, addig egy helyre szorult feszültség szét nem robbant bennem és körülöttem... Valahol messze, nagyon magasan sodródtam, de nem voltam egyedül... egy sötét üveg mögé bújva, de nagyonis jelenlevően ölelt, szorított magához valaki, akiből biztonságot és boldogságot meríthettem. Az aranyszál, ami még a földhöz kötött bennünket, csak vékony pókhálónak tűnt, és a csillagok egészen közelről szórták ránk sziporkáikat.

Egyszerre csak megszólalt újra a rejtett hangszóró.
– Uram, azonnal indítjuk a liftet! Már csak egy kis türelmet kérünk, itt vannak a szerelők, már dolgoznak.
– Igyekezzenek már! – förmedt vissza útitársam a hangszóróra, majd lassan visszafordult felém.
Megeresztett egy szokásos fél – vigyort, aztán megcsókolt. Lassan visszaengedett a földre, aztán belesúgta a szám sarkába:
– Szedd magad rendbe, bébi... mindjárt megérkezünk.
Talán soha még ennyire vörös nem voltam! Most mi lesz?
Mutatkozzam be neki talán? Örvendek, Snake Red vagyok, igazán jó volt önnel szeretkezni! Nahát, gratulálok! Egyáltalán, hol a francban van a bugyim? És hogy megyek így be az irodába?!

Miközben én a rohangászó gondolataimat próbáltam összefogdosni, és a ruhámat – amennyire csak lehet – helyreráncigálni, addig az idegen is összerakhatta magát, mert amikor az utolsó gombot is begomboltam a blúzomon, az orrom előtt ott himbálózott egy szemtelen mutatóujjra akasztva a táskám.
– Itt ne felejtsd, bébi!
De mire egy valamire való választ kinyöghettem volna, addigra nagyot csikordulva elindult alattunk az átkozott (az a kedves, drága) lift, de csak azért, hogy a következő pillanatban meg is álljon.
Ahogy kinyíltak az ajtók, azonnal kiszaladtam a liftből, és azonnal a lépcsőházba siettem. Ott néztem meg először, hol is vagyok – persze, a tizenegyedik. Órámra néztem – nahát, még csak el sem késtem!
Szépen lassan, menet közben még mindig a ruháimat igazgatva sétáltam fel a tizenharmadikra. Első utam a mosdóba vezetett. A tükörből egy kócos, kipirult arc nézett vissza rám, olyan csillogó szemekkel, amilyet még sosem láttam magamon.
Gyorsan megmosakodtam, újra megfésülködtem, és energikusan léptem ki újra a folyosóra, hogy az irodámba menjek.
Az ajtót nekem kellett nyitnom, mindig én vagyok az első, aki beér. Az X & Y Iroda ajtaja szokás szerint most is zárva volt.
A frissen főtt kávé illata már belengte a hangulatos kis szobát, a kosztüm újra kifogástalanul állt rajtam – egyedül a bugyi hiányzott rólam –, és épp a sminkemet hoztam helyre, az ajtónak háttal állva, amikor kopogtak.

– Jó napot. X úrral van megbeszélésem – óh... és egy csomagot hoztam önnek.
A hangra, mint akit megcsíptek, úgy fordultam meg.
Egy sötét szemüveget viselő, bőrdzsekis alak állt az ajtóban, fél kézzel épp a szemüveget vette le a csodálatosan meleg, csillogó barna szeméről. Arcán félmosoly, másik kezében pedig apró csomag, amelyben egy elveszett ruhadarab rejtőzött...