A kapu

Hallottam, ahogy csapódik mögöttem a kapu. Megálltam és egy pillanatra önkénytelenül is behunytam a szemem, egyetlen pillanat alatt számtalan gondolat tódult a fejembe, majd mint aki minderről tudomást sem vesz ismét elindultam, egyik lábam raktam a másik után. A fejem zsongott, csak arra tudtam gondolni, hogy végig merem-e csinálni ezt az egészet. Otthon minden olyan egyszerűnek tűnt, de itt állva, a kertjükben már jóval bonyolultabbnak látszik. Az ajtó előtt állva a kezem szinte magától megindult felfelé, hogy kopogjon, de a levegőben hirtelen megállt. „Mit csinálok én itt? Kell nekem egy újabb csalódás? ” Ezek és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben. Úgy döntöttem az lesz a legjobb, ha nem kockáztatok, így megfordultam és elindultam kifelé a kertből. Egyszer csak balról a nevemet hallottam, és hát odapillantva kit látok? Őt, személyesen, teljes életnagyságban. Azt a fiút, aki miatt idejöttem, azt, akibe már-már kezdtem beleszeretni és azt, aki elől hirtelen rohanni kezdtem. Futottam a kapu fele, alig vártam, hogy kiérjek és az egésznek vége legyen, de éppen amikor már résnyire nyitottam a kaput, amikor már éreztem a nyilvános utca nyújtotta biztonságot, elkapott. Hát persze, mindig is gyorsabb volt nálam. Becsapta a kaput és háttal nekinyomott. Közelebb lépett, szeme rátalált az enyémre, kezével lefogott, nehogy elmeneküljek előle.

– Mért jöttél? – kérdezte, de hangjában semmi sértő nem volt.
– Én csak... nem kellett volna idejönnöm, most elmegyek és elfelejtjük az egészet. Rendben?
– Nem! Nem azt kérdeztem, hogy mit kellett volna vagy nem kellett volna csinálnod, hanem hogy mért jöttél. – sziszegte és szorítása egyre erősebbé vált. Remegtem, de nem a félelemtől, legalábbis, attól nem féltem, hogy bántani fog. Tudtam, hogy fontos vagyok neki és azt is, hogy ezt az egészet játszadozásnak tekinti, ami megőrjíti. Azért remegtem, mert kívántam, iszonyatosan kívántam, de nem mertem elengedni magam, valami visszatartott és ez a valami rémített meg.
– Nézd ez az egész, olyan furcsa nekem. Nem is tudom, mit mondjak, fogalmam sincs, mért jöttem. – mondtam, de szavam el-elakadt. A bugyim csurom nedves volt, a szívem majd kiugrott a helyéről, bimbóim a melltartó alatt ágaskodtak.