Violatiprás 1. rész

A metró a szokottnál is büdösebb nyáron. A nyári szünet előtti időszak a legrosszabb, a diákok még nem maradtak ki, de a turisták már megérkeztek. Péntek délután?! Felejtsd el, tömegnyomor! Nekem mégis haza kellett jutnom, ha már előbb végeztem a munkahelyemen, nem fogok az irodában ülni, hogy kevésbé legyen zsúfolt a tömegközlekedés! A vonal kezdete utáni második állomáson szálltam fel és már nem volt ülőhely.
Idelent sötét volt, mégsem vettem le napszemüvegemet, így tekintetem feltűnés nélkül vándorolhatott kivillanó lábakra, hívogató dekoltázsra vagy megmarkolni való fenékre. Épp egy lenge virágos nyári ruha loknis szoknyája alá nyúltam gondolatban, mikor a nevem hallottam.
– Bence! Tényleg te vagy? – szólt hozzám az imént gondolatban fogdosott lány.
Az arcára siklott tekintetem és bevallom, időbe telt, beazonosítanom a személyt.
– Viola! Nahát! Meg sem ismerlek! – mosolyogtam legjobb barátom kishúgára, akit vagy öt éve nem láttam, mióta Laci összeköltözött a barátnőjével. Akkoriban hülyeségnek tartottam, alig voltak húsz évesek, erre két évre rá én is belesétáltam ugyanabba, azzal a különbséggel, hogy ők még mindig együtt vannak, én meg hét hónapja parlagon. Az egyedüli kapcsolatom ebben merült ki: bámultam bájaikat és fantáziákat gyártottam róluk. Hiányzott a dugás, de a kapcsolatokkal járó gubancok távoltartottak a női nemtől.
Viola mellém lejtett és csöppet elpirultam, mert eszembe jutott, hogy az előbb már szinte megdugtam gondolatban. Ő is elpirult, azt nem tudom, miért. Vagyis, felsejlett a tizenhárom éves kiskamasz lányka, akit a családja az irántam táplált vonzalmával ugratták. Már akkor is szép volt, de mostanra gyönyörű nővé érett. Sötétbarna egyenes haja a formás fenekéig ért, napbarnított lábairól alig tudtam az előbb elszakítani tekintetemet. A mellei pedig tenyérbeillőek voltak. Bikini pántja volt a nyakában.
– Lejöttem a hétvégére Laciékhoz, elromlott a légkondijuk, nem lehet meglenni a lakásukban! – magyarázott édesen, mintha tegnap beszéltünk volna utoljára.
– Strandra tartasz? – villogtattam intelligenciámat azzal, hogy kimondtam az egyértelműt.
Csak mosolygott rám. Lassított a metró, nyíltak az ajtók és bejött egy áradat ember.