Szólíts anyának!

A férjem nyolc évvel fiatalabb nálam. Nem lényeges dolog, legalábbis szerintünk. Megismerkedtünk, egymásba szerettünk, összeházasodtunk. Soha nem foglalkoztunk a korkülönbséggel, és mások sem nagyon hozták ezt szóba nekünk. Még csak azt sem kérdeztük meg egymástól soha, nem zavar-e ez a nyolc év? E nélkül is tudtuk, mit válaszolna a másik. Amikor először találkoztunk egy szilveszter éjszakán, harminchárom voltam, amikor elvett feleségül, már harmincnégy. Volt már korábban egy elkapkodva megkötött, zátonyra futott házasságom, neki pedig néhány laza, és talán egy komolynak nevezhető kapcsolata. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – imádni való, tökéletes férj lett belőle, bár tudom, hogy ez elfogult vélemény. Nyuszi, mondta nekem egyszer (mert párszor így is szólított), nyuszi, szerintem az életkor számít a legkevésbé, ha két ember jól megérti egymást.
Ezzel nem tudtam vitatkozni.
Hogy a baráti társasága hogyan tekintett ránk? Elfogadták a dolgot. Igaz, egyszer-egyszer megkapta tőlük viccesen, hogy na, kifogtad a vénasszonyt, de ő ezt soha nem vette a szívére, és én sem sértődtem meg miatta. Tudtam jól, hogy ezekben a beszólásokban vastagon benne volt a jól adagolt irigység-adag; a pasik felnéznek azokra, akik meg tudnak hódítani egy idősebb nőt, és – főleg az ő korukban – még gyakorta álmodoznak arról, hogy ez nekik is összejön. Nekem is ismerősek azok a pillantások, amiket az utcán kapok, akár még a fiúktól is. Na mi van öreglány, jól bánsz a tesómmal, kérdezte egyszer még az öccse is egy születésnapi összejövetelen. Egyébként rendes fiú, soha nem tett célzásokat, de akkor az egyszer még az ő szemében is megláttam a fellobbanni a vágyat, ahogyan végigmért tetőtől talpig. Nem fényezni akarom magam, de bőven harminc felett is jól áll rajtam a magas sarkú cipő és a szűk nadrág, a melleim is feszesek. Fiatalon aktív tornász voltam, és azok az évek nem múltak el nyom nélkül. De nem is erről akarok írni, hanem valami egészen másról.
A negyedik házassági évfordulónkra készültünk. Persze nem kell nagy dolgokra gondolni, mi mindig csak csendben, magunk közt ünnepeltünk, leginkább kettesben. Ez a mi napunk volt, senki másé. Az évforduló előtt én már hónapokkal betöltöttem a harmincnyolcat, a férjem is harmincadikat néhány napja, ami szintén okot adott az ünneplésre.