Amit megszelídítesz 1. rész

– Good morning! – köszönt rám negédes hangon Alexander, a legundokabb diákom.
Már a hangját meghallva kinyílt zsebemben a kisbicska, annyira a bőröm alá férkőzött kiállhatatlanságával. Tizenhét évének minden gőgösségével igyekezett kihozni a sodromból. Nagyot fújtam, ahogy becsaptam a kocsim ajtaját. Én vagyok a felnőtt! Most én vagyok a tanár! Ismételgettem magamban, mint a mantrát. Felnőtt vagyok, már nem diák, erősítettem meg magam. Hatalmam van fölötte! Erre elmosolyodtam és így köszöntem vissza, tekintetem közölte vele, hogy tudom, mivel próbálkozik és nálam ez nem fog működni. Különösen, hogy tisztában voltam, az előző köszönés angol szókincsének fele volt.
A többi tanítványom is üdvözölt, én pedig eltökélten tartottam az épület másik végén lévő tanári bejárathoz. Hallottam, hogy Alexander és barátai felröhögnek mögöttem, eszem ágában sem volt hátra nézni vagy magamra venni a dolgot.
Voltak mások is, akik problémáztak az óráimon, és akik próbálgatták a határaikat az új tanárnőnél, általában jól vettem az akadályokat és csípőből ment verbális leszerelésük. Alexander más volt és tudtam is, miért. Hatással volt rám. Pontosítok: rám is hatással volt. Az a srác volt, aki valószínűleg cuki volt kisfiúnak és vonzó férfi formálódott. A szemét! Ismerjük a fajtáját, lépes volt mindenből kibeszélni, hízelegni magát, meg is szokta, hogy neki mindent szabad és tetteinek nincsenek komolyabb következményei. Gödröcskés mosolya kihúzhatta már számtalanszor a csávából.
Mit is beszélek? Elvégre én is megengedtem neki, hogy egy héttel később adja be az esszét, mint a többiek az osztályából!
Hamis mosollyal arcán hozta ki azt asztalomhoz. Elégedetten lebegtette a papírt, hogy hozta, ahogy megígérte. Az arcára koncentráltam, de a perifériás látásom több infót közölt a fiúról, mint szerettem volna. A fehér izompólója alatt izmok feszültek, ezek szerint rá is dolgozott a szépfiú imidzsére, farmerja pedig... Idegesen elkaptam a tekintetem, az előttem lévő naplóba bámultam. Hagyd abba!
Elébem tette a papírlapot, muszáj volt ránézem, még mindig elégedetten vigyorgott. Annyira szerettem volna abban a pillanatban szétkarmolni az arcát, vagy... Hagyd abba!
Olvasni kezdtem a szöveget, Alexander mögém mozdult és figyelte, ahogy javítok.