Döntés és esély 1. rész

Egy hete az jutott eszembe, hogy elbiciklizzem Paducah-ból (Kentucky állam) a Missiouriben lévő Joplinba. Volt bicóm, telefonom, és a zsebem is tele pénzzel, de a dolgok hamar megváltoznak – három nappal később már csak a hátizsákom és a törött telefonom maradt. A biciklim összetörték és a pénzem elszedték azok a faszfejek, akik egy pick-up teherautóval voltak és belém kötöttek az úton.

A bicaj roncsait eldugtam a bokrok közé a Mark Twain Nemzeti Parkban és elindultam gyalog, gondosan ügyelve, hogy ne stoppoljak olyan kisteherautókat, amelyekben az előbbihez hasonló társaság ülhet. Két nap telt el így, amikor egy olyan városkába értem, amelynek már volt közel a civilizációhoz: volt benne Wallmart, egy Meki, egy másik hamburgerező, pár benzinkút és egy hotel.
Tudom, hogy borzalmasan néztem ki, a csávók a pick-up-ból jó munkát végeztek. Csak az állította meg őket, hogy odaadtam az összes pénzem. Tetőtől talpig koszosnak éreztem magam, de legalább már nem sántítottam. Egy patakban megmosdottam, amennyire tudtam, majd éhesen és szerencsétlenül olyasvalamibe fogtam, amit addig soha nem csináltam: koldulni kezdtem. Abban reménykedtem, hogy össze tudok szedni annyit, amivel adnak egy olcsó szendvicset a Mekiben.
Ahogy átvágtam a szálloda parkolóján, megláttam egy üzletember-forma fickót, amint éppen kiszáll egy fényesfekete terepjáróból. Kétségbeesve kiáltottam oda neki: – Hé, uram, van némi aprója szendvicsre? Az őszülő halántékú, jól öltözött férfi rámnézett, alaposan végigmért, majd megrázta a fejét és a füléhez emelte a telefonját, jelezve, hogy ennyi volt a beszélgetés. A visszautasítás után megszégyenülten kullogtam el, kicsit azért is nézve a földet, hátha találok egy elgurult negyeddolárost.

– Hé, várj, kiáltott utánam a fickó, épp zsebrerakva a telefonját. Behajolt a kocsijába, matatott ott valamit, majd kivetti egy McDonald’s-os zacskót és felém nyújtotta. – Akarod ez a burgert, kérdezte.

Gyanakodva fordultam vissza. Máskor, más körülmények között kétszer meggondoltam volna magam én is, és alighanem ő is. Lehetett volna akár apám haverja is, annyival idősebb volt nálam. Hálásan bólintotam neki, amikor elvettem tőle a papírzacskót, amelyből azonnal kivettem a szendvicset, kicsomagoltam és hatalmas harapásokkal enni kezdtem.