Hull a hó...

Odakint suru, lusta pelyhekben hull a hó.
Az ablakhoz állsz, és sokáig nézed, lassan emelkedni kezd veled a szoba, egyre feljebb és tovább, mindig magasabbra. Föl, a piszkosszürke házfalakon túlra, föl, a kavargó pihéken át, a puha hófelhok közé. Oda, ahol már csak a fehérség csendje vesz körül és a boldog szédülés.
Olyan ez, mint amikor szeretkezés után hanyatt, a gyurt lepedon fekszel, lábaid szétvetve. Jóleson lazulnak izmaid. Borödön érzed még férfitestem fanyar illatát, combjaid belso felén huvösen csordul párzásunk emléke.
Megszunt a szemérem, megszunt a világ, csak mi vagyunk, ketten. Hónaljad árkában lélegzetem játszik a pihékkel, majd melled közé fúrom arcom, számmal találom meg szád. És a csóktól testünk újra éled! Lángrózsák gyúlnak bimbóidon a tenyerem alatt, s ahogy simítlak tovább, úgy terjed a vágy: boröd pórusán át gyorsítja szívverésed, meleg hullámokkal árasztja meg újra az öled.
Éledo kígyóm vége köldöködhöz ér. Ujjaiddal öleld körbe csupasz fejét, szorításuktól telnek vérrel és feszülnek meg az erek. Tenyeredben heréim verdeso madarak. Óvatosan fogd nagyra nott játékod, s illeszd szirmaid közé! S ott, ahol a bársony bor hátra feszült, hagyd megállni! Érzed?
A nedves ajkak szorosan zárják peremét.
Várj még!