Erzsébet 4-5. fejezet

Az ablakon beszűrődő reggeli világosság ébresztgetett gyönyörteli álmaimból, majd eszméltem megriadva, elaludtam! Épp hogy rendbeszedtem magam, kopogtattak az ajtón. Mire a szívem hevesen kezdett verni, vajon ki lehet?
A személyzet egy számomra eddig ismeretlen tagja közölte velem, hogy a gróf úr meghagyta, hogy amint a kisasszony készenáll, átszállíttassék az úr erdélyi rezidenciájára. Meglepetésként ért, de második gondolatra már nem is annyira, hiszen megszokhattam volna, hogy az utóbbi időben semmibe vesz, szinte levegőnek néz. Pedig annyira vágytam már haza, az otthonom egyszerűsége ellenére hiányzott.

4. fejezet – Vadászház
Hosszú és fárasztó utazást követően, unalmas és magányos napok, hetek következtek. Unalmas esték, korai lefekvés, én pedig csak vártam és vártam, de mindhiába, se üzenet, se hír nem érkezett felőle. A tavasz napsugarai, a zöldellő táj, a csicsergő madarak elhesegették bánatos gondolataimat. Jobb kedvre derülvén bejártam a környéket, szolgálók hada leste minden kívánságomat, én pedig éltem a lehetőséggel, egyre különösebb ételeket, italokat készíttettem magamnak. Az uraságok életmódját hamar elsajátítva, még egy kisebb vacsorát is rendeztem, ahol a személyzet maga volt a vendégsereg. Nagyszerű alkalom volt, hogy megismerjem szinte valamennyiüket, az este folyamán sokukkal folytattam hosszabb rövidebb beszélgetést. Így ismertem meg a szolgálólányokat Máriát és Katalint, a lovászfiút Istvánt, a méhészt Róbertet, a vadászt Sándort, a szakácsot Tamást, a kovácsot Pétert és még néhányukat, akik életükből néhány morzsát elejtették beszélgetéseink során. Nagyra értékelték, hogy emberségesen bánok velük, mindezt a mindennapokban is éreztették velem, kedvesebbnél kedvesebb gesztusokkal.
A vadász, Sándor felajánlotta, hogy ha van kedvem a közeli vadászlakban vendégül lát engem és egy éjszakai vadászatra elkísérhetem. Éltem is lehetőséggel, érdekesnek tűnt az ötlet másnap délután lóháton el is indultunk a kis erdei ház felé, a mellettünk csaholó Nimród, a vizslakutyus társaságában. Lépésben haladva volt időnk társalogni, megtudtam róla hogy egyedül él, felesége elhagyta, nem szerette a félreeső erdei életmódot, ő pedig rajong érte, így 30 évesen, a természetben érzi jól magát. Miközben ezeket mondta, kicsit elkomorodott így az út hátralevő részén a beszélgetés elcsendesedett. Este a finom vacsora mellett borozgattunk és egyre jobb kedvvel beszélgettünk.
– Sándor..
– Sanyi... ha szabad kérnem.