A kölni gyors

Szokatlanul korán érkezett meg az este, súlyos, szélcibálta fellegek gyülekeztek a látóhatár szélén. Anni kijött az aluljáróból és a feketébe hajló égre nézett. Vihar szaga érzett a levegőben. Fázósan összehúzta magát, arcát beletemette kabátja gallérjába. Az egyre erősödő szél hátulról támadt rá és belesodorta a pályaudvarra igyekvő emberek tömegébe.
Alighogy belépett a csarnokba, kint eleredt az eső. A szapora kopogás megsűrűsödött a vastraverzeken, teljesen elnyomta a hangosbeszélő álmos hangját. Görkorcsolyás suhancok kergetőztek, egy nő ijedten megtorpant, mikor az egyik majdnem belerohant. A mocskos betonpadlón szanaszét hevertek a szétszakított dobozok, üres zacskók, az eltaposott cigarettacsikkekből meg lehetett volna tölteni akár egy kamiont. A büfé pultjánál két arab fickó seftelt, mellettük egy szépség a stricijével ordítozott.
Nővérét, Susanne – t kicsit távolabb, a falnak támaszkodva találta meg. Ronda műanyag poharat szorongatott és érdeklődve figyelte a jelenetet. A meghökkentően csinos lányban volt valami erotikus vonás, ami mágnesként vonzotta hozzá nemcsak a férfiakat, de nem ritkán a nőket is. Az átlagnál alacsonyabb teste hatásosan mutatott a szűkre szabott ruhában, arcát hosszú kávébarna, hullámos haj keretezte. Anni hozzálépett.
– Hogy a fenébe támadt az a buggyant ötleted, hogy Rómáig vonatozzunk?! – förmedt nővérére köszönés helyett.
– Neked is jó estét anyukám. Milyen édes páros! – mutatott Susanne a szőkére.
Anni oldalba lökte. – Figyelnél rám? Vagy hülye kurvák problémái jobban érdekelnek?
– Mi bajod van?
– Mondtam már. A vonatról beszélgettünk.
Susanne felcsattant.
– Uh, de unalmas vagy ezzel a vonatmizériával! Egyszerűen nem volt kedvem több ezer kilométert autóval lehúzni ilyen pocsék időben. Nem árulnád el végre, hogy mi ez a hirtelen támadt gyűlöleted a vasúttársaságokkal szemben? Mert eddig, tudomásom szerint nem voltál pszichopata!
Anni kivette nővére kezéből az üres poharat, és a szemetesbe dobta. Esze ágában sem volt magyarázkodni.
– Tudod, vannak olyan dolgok amik úgy halnak meg az emberben, hogy nem érdemlik a megemlékezést. Ez pedig egy ilyen történet. Menjünk!
A tizenegyes vágány majdnem a pályaudvar végében volt, mire odaértek, már nem sok idejük maradt az indulásig. Susanne a kezében tartott jegyekre nézett és megállt az egyik első osztályú vagon előtt.
– Azt hiszem megérkeztünk. Na ugorj! – tolta Annit a lépcső felé.