Szeged, szeretem 1. rész

Mindig is csodáltam Szegedet, így, mikor 19 évesen odakerültem egyetemre, teljes mellszélességgel vágtam bele a bulizásba. Szokatlan volt a menő felsős szerepből kilépni a kis gólya-életbe, de mint kiderült, a srácok epedve várják az elsőéveseket. Bár eleinte móka volt és kacagás az egyetem, hamar kiderült azonban, hogy a sok tanulás és készülés elveszi az ember idejét. Nehezen lehet ismerkedni, ha az ember folyton prezentációkat és jegyzeteket magol.

Történt egy nap, hogy a kari épületben bolyongtam, azon mélázva, hogy vajon hol lehet a jegyzetbolt, amikor valaki nekem ütközött. Felnézve egy helyes fiú állt velem szemben. Haja barna volt és raszta fonatok voltak benne. Lábán bakancs, kezében kávé és egy doboz cigi. A fiú szemérmetlenül végignézett rajtam, megállapodva hasonló stílusú öltözködésünkön. Én is bakancsot hordtam. Elmosolyodott, bocsánatot kért, majd elment a dohányzó felé, de még egyszer hátrapillantott rám. Elállt a lélegzetem, majd miután magamhoz tértem, mosolyogva indultam el felfedezőkörútra.

Az elkövetkező hetekben gyakran futottam össze a rasztás sráccal, és mindig összemosolyogtunk. Már egy hónap telt el az egyetemből, és elkezdődött a szokásos heti buliszezon. Az egyik szórakozóhelyen kari-bulit tartottak, és arra gondoltam, hogy ennél alkalmasabb időpont nem is lehetne arra, hogy találkozzak a sulin kívül a sráccal.
– Vegyél fel magassarkút! – mondta Csenge, a legjobb barátnőm.
– A bakancs a lényeg! Mindig ez a közös nevező! – ellenkeztem, miközben a szokásosnál jobban és egy csöppet az elveimmel ellentétes módon sminkeltem magam. Nem szokásom a túlzott smink, csupán szemceruza és ennyi. Most felkerült az egész repertoár. Belepillantottam a tükörbe. Hosszú fekete hajamat leengedtem, ami szintén szokatlan tőlem. Talán meg sem fog ismerni. Talán mindenkire mosolyog. Talán mindenkivel kedves. Akkor lesz más, gondoltam.
Egész este színét sem láttam a srácnak. A smink és a leengedett haj azonban megtette a hatását; nem győztem lekoptatni pasikat. Mivel nem vagyok egy nagy táncos, inkább csak a falaknál álltam és beszélgettem a csoporttársakkal. Egyszer csak Csenge lépett mellém, a tánctól kipirult arccal és így szólt.
– Menjünk ki, melegem van!
Kiléptünk és Csenge sugárzó arccal fordult felém, és elkezdett áradozni azokról a fiúkról, akikkel táncolt.