Jelentéktelen nő

Az üvegkalitka irodán át az egész város látszott, a fények kinyúltak már, köd kúszott be az óceán felől. A főnök elgondolkodva bámult kifelé, mint aki nincs is jelen. Utáltam neki dolgozni, mert annak tetejébe, hogy mindig túlóráztam miatta, még bele is zúgtam, amint először találkoztunk, még a liftben, amikor interjúra jöttem. Felvett, de gonoszul kihangsúlyozta, hogy értékeli teljesen jellegtelen kinézetemet, nem fogom elvonni a figyelmét a munkáról. Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Azonban hét hónap távlatból, igazat kellett neki adnom: az vagyok, a nőkhöz képest, akikkel randizni szokott. Azt nem mondanám, hogy lett volna zsánere, ha csak az nem, hogy a nő legyen tökéletes! Makulátlan bőr, karbantartott test, művészi frizura, mesteri smink. Azért a jó fizetés kezdte feljavítani a ruhatáram és igyekeztem legalább minimális sminket magamra kenni reggelente, mást nem a metrón, idefelé jövet. Na, a hosszú barna hajam legtöbbször kontyban volt, kinek van ideje állandóan bodorítani, egyenesíteni? A tűsarkúakat ki nem állhatom, de gyakran részt veszek tárgyalásokon vele, így a kényelmesebb teli talpú cipőkre kattantam rá.
Halkan kopogtam az ajtón, de nem hallhatta, mert nem néz fel. Indulnék már haza, de előtte még át kell adnom neki egy rossz hírt: péntek ellenére nincs kivel kimennie, a legújabb kiszemeltje sajnálkozva bár, de lemondta, amíg ő a telefonon tárgyalt az előbb. Közelebb lépkedek, hátha meghallja vére, hogy itt vagyok.
– Uram, szeretném lezárni ezt a hetet, ha nem bánja – mondom halkan.
Végre rám néz, halványan elmosolyodik. Még a fáradt, borostás arc is csak még szexisebbé teszi, sötét szemében talán most először látok szomorúságot. Azért sejtettem, hogy a magabiztos mosolya csak álarc.
– Persze, zárja csak le! Menjen már haza! – az asztali számítógépére pillant. – Nekem is indulnom kéne!
– Az a helyzet, hogy a vacsora partnere lemondta a találkát az imént, de a lelkemre kötötte, hogy feltétlen mondjam meg, hogy a hölgy bármikor nyitott egy újabb randira!
– A francba! – csalódottan levágja magát a székébe, aztán, mint valami vadászkopó, a levegőbe szimatol, megáll bennem az ütő egy pillanatra, mert úgy néz rám, mintha valóban préda lennék. Az istenit! Miért kezd lüktetni az ölem ettől a pillantástól? – Mi ez az illat?
– Új parfüm, zavarja? – próbálok ártatlan arcot vágni, azért hátrálok két lépést az ajtó felé. – Születésnapomra kaptam – próbálom mosollyal leplezni a zavarom.