Sztriptíz a kosárlabda meccsen

Sajnos, csak nagyon későn néztem a telefonomra. Rossz szokásom, hogy sokszor nem hozom magammal, hagyom kisülni vagy lenémítva marad. Ugyanez történt most is, amikorra egyértelmű volt, hogy a többiek nem jöttek el: ekkor láttam, hogy már dél körül megkaptam az üzenetet: a tervezett program elmarad.
Nem ma történt, sok-sok éve: az egyetemen volt egy sportcsarnok, amelyet nagyon szerettünk. Sajnos azonban este nyolckor már bezárták, pedig sokan használtuk volna szívesen ezt követően is. Aztán úgy alakult, hogy az egyik évfolyamtársunk megszerezte a kulcsokat, amelyeket mások és mások is lemásoltak: több hónapon keresztül, amíg ki nem derült és nem gondoskodtak a zárak lecseréléséről és a megfelelő biztonsági felügyeletről, sokan jártunk be éjszaka is. Aznapra a legkitartóbbak egy éjféli kosárlabda-meccset szerveztek: fiúk, lányok vegyesen, a sport és a buli kedvéért is. Nekem is volt kulcsom, meg is érkeztem a megbeszélt időpontban a csarnokba, ahol senkit nem láttam. Mikor sokáig vártam, utána jutott eszembe, hogy felhívjak valakit: lehet, hogy én emlékszem rosszul? És persze, hogy már megint nem vettem észre az üzenetet, ami jó pár órával korábban jelezte, hogy egy sokkal érdekesebb esemény miatt az egészet lefújták. Ez is csak velem fordulhat elő – bosszankodtam és a kollégiumba visszaindulni készültem.
– Szia! Te sem vetted észre az üzenetet? – hallatszott a lány öltöző irányából.
A kellemes hang gazdája mosolyogva közeledett felém: nem ismertem közvetlenül, de még nemrég kezdtem az egyetemet, biztosan ő is az évfolyamunkra járhatott, csak még eddig nem futottunk össze. Gyönyörű szép, hosszú barna hajú lány volt, vékony testalkattal, de feltűnően nagy mellekkel és csodálatos szemekkel. Fehér melegítőt viselt, ami annyira jól állt neki.
– Akkor nem csak én vagyok az egyetlen, aki nem nézte meg az üzenetet! – válaszoltam.
Sajnos ilyen szórakozott vagyok én is, hogy nem jutott eszembe ránézni a telefonomra. Nagyon szerettem volna pedig játszani, annyira jól esett volna! Alig lesz már lehetőség az ilyen dolgokra: most utolsó évem, jönnek az államvizsgák, kevés időm lesz nemsokára!
Kicsit meglepődtem:
– Valóban már végzős lennél? Nem is nézel ki olyan idősnek.
– Idősnek? Te megőrültél? Hogy nem nézek ki annyinak? Már ilyenkor azt kell mondani? Huszonnégy éves vagyok. Bár gondolom, a kicsik, mint te, a végzősöket már aggastyánnak nézik. Mert elsős lehetsz, hiszen nem láttalak még sosem.