Munkahelyi magánringyó

Igazából soha semmi dolgom nem volt Zsuzsával, egyike volt azon kolléganőimnek, akikről alig tudtam valamit. Elvált, egy gyerek anyja, emellett a munkahelyi suttogó propaganda révén azzal is tisztában voltam, hogy férfi kollegáim közül kivel járt abban az időben, amikor én még nem dolgoztam ott.
Ami még tudott volt róla, hogy eléggé szűkölködik: volt férje nem fizet rendesen, ezért minden fillérre szüksége van, de ezek a dolgok engem nem igazán foglalkoztattak. Őt magát sohasem kedveltem, túl sokat pofázott, és általában véve egy buta tyúknak tartottam. Ám ez időtájt eléggé hadilábon álltam nőügyben, míg a fizetésemből jócskán félre tudtam tenni, és rendszeresen megengedhettem belőle magamnak ezt-azt.
Az egyik nap a liftajtónál azt láttam, hogy egy másik kolléganőm használt gyerekruhákat ad át neki egy szatyorban, aztán a liftbe beszállva Zsuzsa arról beszélt neki, hogy nem tud olyan ütemben 5-10 ezer forintot előteremteni, ahogy nő a gyerek. Ahogy beszélt, a fogait bámultam, és a szája mozgását, és arra gondoltam, hányszor élvezték tele ezt a soha be nem záródó levesnyelőt. Ahogy szálltak ki a liftből, rám nézett és észrevette, hogy a száját bámulom, meg talán azt is érezte, ahogy a vállát követem szemeimmel, majd egy villanásra szandálos lábujjain is elkalandozom.
Volt még tíz percem munkakezdésig, és a WC felé vettem az irányt, hogy könnyítsek szűk farmernadrágom szorításán. De önkéntelenül a női öltöző felé mentem inkább: valamiféle izgalmas ötlet hajtott, olyasmi, ami lebeszélt róla, hogy a vécédeszkán ülve éljem ki a hirtelen született képsorozatot: ahogy megszopatom és kinyalom Zsuzsát, ahogy felhúzom őt a faszomra, és végül ráélvezek a vállára. Nem, ezt most másként is el lehet intézni.
– Figyelj, tényleg olyan jól jönne neked alkalmanként 5000 ft plusz? – kérdeztem egyenesen tőle, miután kihívtam az öltözőből, talán először, amióta itt dolgozom.
– Hát figyelj, persze, tudod a gyerek – de nem hagytam, hogy végig mondja azt, ami engem egyáltalán nem érdekel.
– Igen, tudom, azért kérdezem, mert én tudnék neked alkalmanként kisebb összegeket adni – mondtam egyre lassuló szóformálással, és igyekeztem közben mélyen a szemébe nézni.
Láttam rajta, hogy egyelőre nem kapisgálja a lényeget.