Vízilabda edzés

– Gyerünk srácok, ne adjátok föl! Még 2 hossz! – ordította edzőnk utánunk bíztatóan. Fáradtnak érzem magam. A testem elernyedni készül, levegőért kapkodok. Úgy érzem egy bábu lettem edzés végére, és már csak robotként csinálok mindent.

– Még egy hossz... – suttogom magamnak, mikor a medence végén megfordulok. Egyedüli lányként nincs könnyű dolgom fiúk között, de a döntésemért én felelek. Sokan azt hinnék, hogy sokkal keményebb és durvább játék az, amit a fiúk csinálnak vízilabda néven. Tévednek. A lányok olykor sokkal keményebbek és szívósabbak. Bevetnek mindent, amivel a labdát megszerezhetik, és ha ez azzal jár, hogy a víz vörös tengerré változik, vállalják a következményeket. Így hát rossz tapasztalatokat szerezve inkább egy fiú bandához csatlakoztam és edzek velük nap, mint nap. Nőként tekintenek rám, és habár olykor akad egy-egy elkalandozott férfikéz, én sem vagyok rest és megragadom azt, ami igazán fáj.

– Jól van, jók voltatok. Egészségetekre! – edzőnk mosolyogva figyel minket, ahogy kimászunk, és a törölközőnkért nyúlunk.

– Ahh... – fújom ki magam, mikor a hossz végére érek, és lassan elindulok a létrához.

– Gyere Picur, segítek. – ragadja meg kezemet egy nagydarab kéz.

– Köszi... – mondom hálásan, és erőltetetten elmosolyodok. Kezemmel úszósapkámhoz nyúlok, és egy mozdulattal lerántom. Alig vizes hajam egy szempillantás alatt vállamra hullik. Megkönnyebbülésként tapasztalom, hogy az úszósapka szorításából kiszabadult, és kiázott ujjaimat óvatosan beletúrok.

Fáradtam nézek fel Alexre, és megköszönöm neki a segítséget. A magam 163 cm-vel alulmaradok a többiek, és az ő közel 2 méteres termetéhez.

– Jól van Picur, ügyes voltál – jön közelebb Marci, az edzőnk.

– Köszönöm – pirulok el kicsit.

Marci közel 25 éves, barna haja csintalanul hullik gyönyörű barna szemébe. Arcát minden mosolygásnál gödröcskék teszik igazán aranyossá, és még így is férfiassá. Kidolgozott teste 180 cm magas testhez párosul és még a póló alatt is jól kirajzolódik izmos felsőteste.

– Egy picit még itt maradnál? – mosolyog rám.

– Uhm... persze... – mosolygok vissza, bár nem igazán értem, hogy mit akarhat. Ami azt illeti, a modora nem a legjobb. Nem igazán jövünk ki egymással. Amikor csak tehetjük, vitatkozunk és gúnyoljuk egymást.

– Jössz még szaunázni? – fordul vissza Alex egy picit bánatosan.