Látogató

Egész este azon dühöngtem, hogy szüleimnek mennyire sikerült elszúrni a hétvégémet. Meghívták az unokatestvéremet egész hétvégére! Én mondjuk konkrétan a barátnőmmel terveztem eltölteni azt a pár napot, de most az egész kútba esett. És mindehhez jó képet kell vágnom! Dühítő!

"Mindegy, majd kibírom valahogy" gondoltam, és a fal felé fordulva elaludtam.

A péntek reggelt telefonálással kezdtem, a barinőmet, Vikit hívtam fel a jó hírrel: nem lesz a bakonyi kirándulásból semmi. Mit ne mondjak, az "öröm" csak úgy sugárzott a hangjából, és nem a felhőtlen boldogság volt a jellemző ránk, mikor letettem a telefont. 11 körül szólt anyám, hogy lassan indulnom kéne az állomásra, mert fél óra múlva befut Cica vonata. Egyébként az unokahugit Évának hívták, és az Évicából lett Cica. 14 éves múlt, és az én "érett" 17 éves gondolataimban egy kis infantilis fruskát pesztrálgattam egész hétvégén.

Rosszkedvűen ültem be apu Mazdájába, és elindultam az állomás felé. Büszkén feszítettem az autóban, friss jogsi, meg minden. Kb. 10 perc múlva meg is érkeztem a pályaudvarra, és várakozó álláspontot erőltettem magamra.

Úgy 2 perc késéssel be is futott a vonat, és özönleni kezdtek róla az emberek. Szemeimet ráhangoltam a szandit viselő, fehér blúzos, sötét szoknyás, copfos lánykákra, köztük kerestem az unokahugit. Már majdnem elindultam az egyik felé, hogy köszöntsem, mint rokont, amikor is a bal vállamat megbökte egy kéz. Én odafordultam, nem láttam senkit, viszont a jobb oldalról hirtelen rámköszönt valaki, és én majd" frászt kaptam.

Egy gyönyörű lány állt velem szemben, hosszú, egyenes szőke hajjal, nagy, igéző kék szemekkel, és olyan mosollyal az arcán, amitől érdekes módon megborzongtam. Kellemes borzongás volt.

Fogadjunk, nem ilyennek emlékeztél rám, ugye? – kérdezte, és ledobta a lábához a sporttáskát. Én még mindig értetlenül (és gondolom elég bambán) álltam előtte, ezért benne is kétségek támadtak.

– Elnézést, nem te vagy Laci, az unokabátyám? Itt kellett volna vele találkoznom...

– De én vagyok, csak... azt hittem, hogy... – hebegtem, és fülig vörösödtem. Pláne akkor jöttem zavarba, amikor Cica kedvesen egy puszit nyomott az arcomra.

– Kis számítottál? Akkor remélem, megleptelek! – mondta, és a kezemet fogva húzni kezdett a kijárat felé.

– Hát igen, sikerült meglepned! Milyen volt az út? – kérdeztem zavaromat leplezendően.