A dombtető

Jött, mint mindig. Engedelmesen és csodálattól csillogó szemekkel. A domb tetején vártam őt, mert így már többszáz méter távolságból ki tudtam szúrni, mikor száll le a buszról és indul meg felfelé a meredek domboldalon, melyen hajlandó volt nap, mint nap felmászni. Vállán az iskolatáskával, kócos hajjal, reménykedve. Nem tudom, milyennek tartotta ő kettőnk kapcsolatát, sosem kérdeztem.
A szellő finoman meglibbentette a környező fák lombjait. Azt képzeltem, hogy az ő illatát fújják az orromba és máris éreztem, hogy keményedni kezd a farkam. Minden porcikája arra a földöntúli nyugalomra emlékeztetett, amit csupán azokban a percekben éltem meg, melyekben vele voltam.
Mire felért, mindig kipirult és halkan nyögdécselve kapkodta a levegőt. Ez csak tovább tetézte izgalmamat.
– Örülök, hogy ma is eljöttél!
Nem válaszolt, csupán mosolyogva bólintott egyet. Végigmértem. Rövid, vörösesszőke haj, pirospozsgás arc, zöldes szemek, pisze orr, húsos ajkak, melyeket finoman harapdált. Látszott rajta, hogy szinte csiklandozza a pillantásom. Lejjebb haladva végigmustráltam a hosszú, kecses nyakat, puka vállakat, alakjához képest kifejezetten nagy, de egyébként pont marokbaillő, feszes melleit, melyekből kifejezetten sokat láttatott a zöld, V-kivágású trikó, amit viselt, s a hozzá hordott farmerszoknya minden egyes mozdulatára kihívóan simított végig hosszú combjain. Odaléptem hozzá és erősen magamhoz szorítottam és csak szívtam befelé azt az angyali illatát, aztán az álla alá nyúlva finoman megemeltem a fejét, rá, hogy hosszan a szemembe nézzen. Mindig tette, amit akartam és ritkán szólt bármit is. Csak bámultam és bámultam élvezve a belsőmet és az ágyékomat szaggató . Ott, helyben akartam magamévá tenni valamelyik bokorban, és ez az érzés egész belsőmet lángba borította, de ki kellett bírnom hazáig.
Apró házacskában laktam, amit egy kertesház fészeréből alakítottak ki, mivel nagyobbra nem volt pénzem, de nekem pont megfelelt. A munka, az a piszkos és feladhatatlan, úgysem hagyott számomra túl sok ott tölthető időt.
Ő már pontosan tudta az idefele vezető utat, s azt is, hogy amint becsukódott mögöttünk a nehéz vasajtó, nem fogok tovább bírni magammal. Durván a falnak préseltem, és megcsókoltam, majd harapdálni kezdtem azokat a finom, húsos ajkait, miközben hozzádörzsöltem lüktető ágyékomat. Halkan sóhajtozott.
– Kérlek... ah, kérlek!