A nővérem hálójában 3. rész

"Ma el fogunk menni egy nagyon király helyre! "
A nővérem ezzel az izgatottságtól fűtött mondattal ébresztett egy napos, ám mégis hűvös őszi reggelen. Miközben boldogan ölelgetett, szépen elmagyarázta, hogy délután négy óra környékén el fog vinni engem valahova. Hogy pontosan hova és miért, azt titokzatosan meghagyta meglepetésnek.
Bár én egyből sejtettem, hogy e mögött a közös kiruccanás mögött, valamiféle hátsó szándék áll, de a szülőknek persze beadott valami egyszerű kis sztorit.
Az anyukám mosolygó integetés közepette bocsájtott minket utunkra, és közben szüntelenül arról áradozott, hogy milyen édes ki testvérek vagyunk.
Ej... ha tudná az igazat...
Hogy ez a tökéletes mintanővér, ez a gyönyörű, intelligens és népszerű lány, miket szokott művelni az ártatlan, törékeny kisöcsével.
Aznap nem túl meleg, ám mégis napos idő volt, ami ideális volt egy kis sétára. A nővérem ballonkabátot viselt, valamint én is kellőkép felöltöztem az időnként felerősödő széllel szemben.
Séta közben a nővérem a kezemet fogta, és kényelmes tempóban vezetett engem a rejtélyes úti célunk felé. Kézen fogva sétáltunk a járdán, és egy külső szemlélőknek valóban úgy tűnhetett, mintha egy nővér, kedvesen és mindenféle hátsó szándék nélkül a kistesójával sétálna.
Én síri csendben baktattam mellette, és miközben a kellemesen meleg kezét fogtam, a gondolataim a lány hátsószándékai körül forogtak.
Tény és való, sok mindent művelt már velem azóta a bizonyos nap óta, amikor megajándékozott életem első kézimunkájával, és le mertem fogadni, hogy ezúttal is valami efféle dologra készül. Azonban a mai utunkat olyannyira színpadias módon harangozta be, hogy egyértelműen éreztem, hogy itt valami maradandó élményben lesz részem.
Éppen egy zebrán keltünk át, amikor félénken felnéztem rá, és a vékony hangomon feltettem a nagy kérdést.
– Nővérkém... hová megyünk?
A lány lepillantott rám, majd sejtelemes mosollyal az arcán, csak ennyit mondott.
– Majd megtudod.
Kész. Téma lezárva.
A nővérem mindig is szeretett játszadozni velem. Szerette nézni, ahogy zavarban vagyok, ahogy elpirulva, és kiszolgáltatva várom, azt aminek jönnie kell.
Végül elértünk egy bérházhoz, amibe a nővérkém azon nyomban be is csengetett.
– Én vagyok az – szólt bele a kaputelefonba, mire a bérház ajtaja pár pillanat múlva, zúgva kinyílt.
Feszült voltam, és a kérdések most már tényleg petárdaként pufogtak a fejemben.