Ketten az erdőben 1. rész

– Kitettek bennüket.
– De hol vagyunk? – kérdezte Anna, kétségbeesett hangon.
– Fogalmam sincs – válaszoltam. A rémálom első fejezete úgy néz ki véget ért. Két napja tuszkoltak be bennünket egy autóba, kötötték be a szemünket, s vittek, s vittek folyamatosan. Talán annyit magamról, hogy Pécs városában élek, s Anna régi jó ismerősöm. Mielőtt elraboltak bennünket, tíz perccel találkoztunk, aminek nagyon örültem, hiszen vagy fél éve nem láttuk egymást. Én nős ember vagyok, Annáról meg mindenki tudta, hogy egy mélyen vallásos mondhatni aggszűz. De ettől függetlenül egy édes, kedves lány, hihetetlenül jó humorral. De jelenleg az ő humorérzéke, nem is beszélve az enyémről már messze járt. Ott maradt Pécset. Nem tudtuk hol is vagyunk, nem tudtuk mi is történt velünk. Ahogy hozzászokott a szemem újra a fényhez azt láttam, hogy egy erdőben vagyunk, a kocsi, amely idáig „szállított” már messze járt.
– Most mit csináljuk? – kérdezte Anna, s éreztem, hogy a kezd erőt venni rajta a pánik. Tudtam, hogy muszáj lesz lazára venni a figurát, mert ha elkezdek itt komolykodni, akkor abból baj lesz.
– Nos, édesem, minden út vezet valahová, hát egy dolgot döntsünk el. Jobbra menjünk, vagy balra. Pénz nincs nálam, így feldobni nem tudjuk. Tudod mit induljunk el jobbra.
– Hát, menjünk – egyezett bele Anna.
Hosszú, kegyetlen út volt. Már órák óta mentünk, s bár minden út vezet valahová, úgy tűnt ez az út nem akar véget érni. Ez valóban egy végtelen út lett. S hogy a hangulatunk még rosszabb legyen, nem is beszélve a nehézségekről még az eső is eleredt. Így októberben ez még rosszabb volt, hiszen Pécset még az indián nyár volt, s nem voltunk melegen öltözve. Itt viszont kegyetlen hideg volt. Anna ajkai lassan kezdett kékülni, láttam, hogy egyre inkább rázza a hideg. A végső kimerülés előtt szinte csodaként vettük észre, hogy nem messze az úttól áll egy kunyhó. Elég vacaknak nézett ki.
– Ide bemegyünk – szólaltam meg – szükséghelyzet van, ha zárva van, akkor betörünk. Nem érdekel. Hideg van, s megfagyunk. Annának tiltakozni sem volt ereje. Szerencsénk volt. Az ajtó nem volt bezárva. A kunyhó berendezése a szegényesnél is szegényesebb volt. Egy asztal, egy szék, s egy priccs. Szerencsére volt egy kis kályha is, sőt még vágott fát is találtam. A kályha huzata borzalmas volt, alig akart meggyulladni, s nem sok meleget adott, de adott egy keveset.
– Nem bírom tovább, megfagyok – szólalt meg Anna.