Mosaic Stories: First time

-Szóval miért szakítottál Mátéval? – huppantam le az első osztályú kabin egyik üres helyére. Egyik barátnőmmel utaztunk Pestre, és már nem maradt hely az IC másodosztályán. Nem volt kedvünk egy órát várni a következőre (igaz, időnk sem), így kifizettük a csillagászati összeget ezért a helyjegyért. Legalább büntetlenül elnyújtózkodhattunk és nem kellett elviselni a némelykor rettenetesen irritáló utastársak hülyeségeit.
– Nem én szakítottam vele. Mindketten észrevettük, hogy már nem a régi a kapcsolat, eltávolodtunk egymástól. – magyarázkodott útitársnőm, miközben felrakta táskáit a tárolóra és kényelmesen elhelyezkedett a mellettem lévő ülésen. – Nagyon sok idő kellett volna, hogy 'visszahozzuk' és inkább úgy döntöttünk, hogy akkor egymás nélkül.
– Értem. – nem tudtam, mit mondhatnék erre. Igaz, hogy nagyon sok dolgot megosztott velem, de nem oldhatom meg az ő problémáit helyette... a párkapcsolatába meg főleg nem szólhatok bele. Nem mintha bármi értelmes tanácsot tudtam volna adni ez esetben...
Hirtelen borzongás futott át a testemen, méghozzá a térdemtől kiindulva. Már megint azzal a csitris mozdulattal szórakozott, amit unalmas kémiaórákon műveltünk: az összezárt ujjakat a térd felé közelíteni, rászorítani és lassan, érzéssel szétengedni, minek következtében az a térdre csúszik és az alany végigborzong tőle. Egyes esetekben összerezzenés, halk sóhaj, néha sikoly tapasztalható, ami a tanár figyelmét is felkeltheti.. hiába, nem voltak olyan izgik azok a kémiaórák... :)
Ránéztem, és megint azt a csintalan mosolyt láttam tiszta, őszinte szemeiben, mint már olyan sokszor. Mindig mindenkinek a szemébe nézek, de az övébe nem mertem túl sokáig, mert mintha húzott volna magához, mintha benne láttam volna valami huncutot, a tipikus 'tudom, hogy nem kéne, de nem érdekel'-kifejezést, sőt többet ennél... az a mosoly volt, ami mindig megjelent az arcán, ha meglátott. Mindig is kívántam, viszont sosem mertem lépni. De most elvesztem kacér pillantása hívogató mélységében és jól kifejlesztett önkontrollom mintha csődöt mondott volna: szégyenérzet nélkül, nyíltan mértem végig szandálba bújtatott, kecses lábától izmos combjain, rövid farmersortján, egyszerű, melleit kiemelő topján és hófehér nyakán keresztül kissé kifestett, szőke hajzuhataggal keretezett arcáig, a bujaságtól parázsló szemekig. És még mindig mosolygott, mikor önkéntelen mozdulattal lábához ért kezem, és begyakorlott módon én is a térdéhez értem.
Halkan felsóhajtott, mint mindig.