Őstörténet

Hűvös lett. Az idő változó, ám ha ki – kivillan a felhők mögül a nap, akkor sincs forróság, hűs szellő símogat. Most ez a jó, kiváló idő a vadászatra. Magunkra öltjük melegebb bőrruháinkat, bukó a vállunkon, dárda a kezünkben, és elindulunk az erdőbe. Keressük a vadat, meg – megállunk, szimatoljuk a levegőt. Az erdő édes eső utáni illatába állatok szaga vegyül. A nap kisüt, fénykúpokat rajzol a tiszta levegőbe, a lombok mintha zöld csipkéből lennének, s közéjük a nap csillogást sző. Enyhe szél játszik a levelekkel, a fény és árnyék állandó játéka miatt minden forma képlékennyé válik. Gyönyörű minden, a levegő fűszeres illatától. Ledobod a fegyvereket, a kezed a magasba emeled, így forogsz körbe, a napsugarak táncolnak a hajadon, a bőrödön, a meleg ruha ellenére is elcsábít az alakod, mosolyogsz, a szemed csábosan szikrázik. Én is ledobom a cuccaim, teleszívom a mellkasom, mely megtelik vadító illatokkal, köztük buja tested hívogató illata. Megfeledkezünk mindenről, eltűnik számunkra a külvilág, csak a fény és árnyék tánca marad, Te és én és a forróság. Lassan lépkedek feléd, a fejed hátraveted, karjaid kinyújtod oldalra, lassan forogsz, minden fordulatnál rám villantod a tekinteted, hangosan kacagsz, s elhátrálsz előlem, egyre messzebb s én utánad. Incselkedsz velem...

Most hirtelen gyorsabb léptekkel indulok feléd, ám hirtelen megállok. Te is megtorpansz, a levegőbe szimatolunk. A szél megfordult, s furcsa szagot hoz, a halál szagát. Leguggolok, kezem a fegyvereket keresi, de csak az avart markolom. Lassan, guggolva megfordulok, lefelé intek Neked, lekuporodsz. Szemed összeszűkül, ide – oda villan, keresi az ellenfelet. Halkan felállok, magamhoz intelek, megfogom a kezed, s meggörnyedve a felszerelésünk felé lopakodunk. Már csak tíz méter, oldalazva haladunk a fegyverek felé, ám ahogy spirál alakban közeledünk, a távolabbi fa mögül előtűnik egy kardfogú tigris sziluettje. Ránk morog, vicsorít, meghiúsult a lesből támadás. Izmai feszülnek, szaga erőteljesen árad, felborzolja az idegeinket, elönt az adrenalin, érzem a kezed megszorítja az enyémet. Nincs más lehetőség. Hirtelen sarkon fordulunk, futásnak eredünk. A fák között rohanunk, szívünk erősen kalapál, szinte halljuk egymás mellkasában, a kezünk még mindig szorosan összefonódva, így cikázunk a törzseket kerülgetve, egy – egy kidőlt fát vagy vastagabb ágat átugorva.