Az első

Eminens diák lévén minden órán bent voltam, sosem mertem ellógni és nem is akartam. Egyszer azonban betettek péntek délutánra egy elmaradt előadást, így nem volt mit tenni, elindultam az egyetemre. Május közepe volt, már elég erősen sütött a nap, így egy fehér atlétában és egy virágos szoknyában sétáltam át a füves téren. Kissé elkalandoztak a gondolataim, s arra lettem figyelmes, hogy bekapcsolt az öntözőrendszer. Átázott a felsőm, még a combomon is éreztem a csordogáló vízcseppeket. Gyorsan berohantam a mosdóba, próbáltam szárítgatni magam, de a pólómnak több idő kellett. Pár perc volt az előadás kezdetéig, így azt hittem, mire odaérek, tele lesz az előadó. Tévedtem. Ahogy beléptem, észrevettem, hogy az oktatón kívül nincs ott senki. Kérdőn nézett rám, mire halkan köszöntem, és megkérdeztem, most lesz-e az előadás.
– Elvileg igen, de úgy látszik, rajtad kívül mindenki talált magának jobb elfoglaltságot. Viszont ha már te befáradtál, akkor a kedvedért megtartom az órát. – Végignézett rajtam, s láttam, s láttam, hogy egy mosoly suhan át az arcán vizes atlétám látványára. Beültem a szokásos helyemre, elővettem a füzetem, és figyeltem arra, amit mond.

Noha eleinte elég furának tűnt a szituáció, inkább a tananyagra koncentráltam. Magyarázott, én pedig akkor először vettem észre, milyen kellemes, mély, férfias hangja van. Továbbra is próbáltam odafigyelni, de a szavak kezdtek összefolyni egy megnyugtató masszává, aminek a felszínén lebegek. Már nem érdekelt, miről szól az előadás, teljesen kikapcsoltam. A szememet csak egy kicsit csuktam be, de hirtelen azon kaptam magam, hogy valaki hozzáért a vállamhoz. Az oktató volt az, megkérdezte, jól érzem-e magam.
– Persze – feleltem, majd lesütöttem a szemem és elpirultam. A vállamról az állam alá tette a kezét, felemelte a fejem, ezzel arra, hogy a szemébe nézzek.
– Nagyon szép szemeid vannak – mondta. Ha lehetséges, még jobban elpirultam, ő pedig a másik kezével simogatni kezdte az arcom.
– Sokat figyeltelek, de nem értelek. Miért vagy mindig egyedül? – Nem válaszoltam, inkább behunytam a szemem.
– Mitől félsz? Velem van a baj? – Megráztam a fejem és elmosolyodtam.
– A mosolyod is csodálatos – mondta, s megfogta a kezemet, hogy az asztalra ültethessen, pontosan maga elé.