Ígéret

Emlékszem, azt mondta, szól, ha eljön az ideje. Nem volt olyan konkrét, mint vártam, de volt valami a szavaiban, valami régi, ami motoszkált. Talán nem is úgy van? Nem tudom, majd kiderül, mindenesetre örülök neki. Dög meleg nyár, szülők messze, család többi része még messzebb, így egy kis időre eljátszhatjuk. Rég nem láttuk egymást, talán ezért ragyogott, mikor leszállt a vonatról.
– Ha azt mondanám, hogy már Szerencstől vigyorogsz, mennyire járnék messze az igazságtól?
– Ismersz... – és ezzel megölel. Olyan igazi, összebújós, átjár az illata és a szorításaiból érzem, hogy alig hiszi el. Mindig is ilyen volt, mástól ez talán szokatlan lenne, de ő kapaszkodik belém, ilyenkor látszik igazán.

Percekig állunk így, az idő elfeledve ketyeg, kibontakozik, és rám néz.
– Örülök neked. – mondja a szokásos, ijesztően őszinte mosolyával.
– Én is neked. – válaszolom szintén mosolyogva. Van egy kis táskája, bedobom a hátsó ülésre, majd autóba ülünk és irány haza. Régen volt, de annyira ismerős, annyira megszokott az egész lány. Ahogy az ülésen ül, ahogy a lábát tartja, ahogy vezetés közben bámul, mind mind tiszta Ő. Az érzés az egész kocsit betölti, nem nézek rá, egy pár kósza pillantástól eltekintve a mellén és a combján, mégis érzem. Nem egy jellegtelen, szokásos utas, aki csak ott van az ülésen. Nem igazán tudom kifejezni milyen ez, egyszerűen: jó. Nem bonyolult, nem eget verő, csak szimplán jó, olyan igazi jó.

Úton hazafelé a szokásos közhelyek, mizu, hogy vagy, hogy telik a nyár és a többi sorban, de nem bánom. Olyan régen láttam és annyira hiányzott, hogy most minden kellemes vele, még az udvariaskodás is. Távirányítós kapu, bukkanó, fehér garázsajtó, kazánház, majd nappali.
– Kérsz valamit enni-inni?
– Egy pohár valami jól esne, köszönöm.
– Ilyen meleg volt a vonaton?
– ÓÓÓ ne is mondd, azt hittem megzavarodok.
– Hehe, a drága jó MÁV még mindig a régi... Mit nézel ennyire?
– Téged... talán nem szabad?
– Szabad, de lehet, hogy el fogok pirulni.
– Nahát, a kis szégyellős, ha a tekintetemtől elpirulsz, mi lenne veled, ha odamennék?
– Hát nem tudom, szerintem sikítanék.
– Próbáljuk ki! – ezzel odalép hozzám, egész közel és a szemét az enyémbe fúrja.