A bűntudat rabságában

Az új, alacsonypadlós villamos halk szisszenéssel állt be a sétálóutca forgalmas megállójába. Hagytam, hogy a csivitelő, zajongó iskolatársaim egymást lökdösve feltóduljanak, mellőzve minden jómodort és udvariasságot, hátrahagyva az idősebb utasokat. Nem érdekelt. Hosszú hónapok óta zombiként, magamba zárkózottan figyeltem csupán a körülöttem zajló világ minden eseményét és valahogy nem foglalkoztam mások problémáival. Amúgy meg ez fordítva is igaz, ugyan ki törődött volna egy tizennyolc éves, társaságkerülő, magányos kamaszfiúval?

Immunis lettem az iskoláslányokra, nem jártam senkivel, és nem kerestem kiutat a depressziómból, pedig jó ideig az ismerőseim, és még a korábbi szerelmem is rengeteget unszoltak. Kizártam a külvilágot, csupán a tanulásban volt még valamennyi részem, mert a szüleim rengeteget szekáltak. Sokszor mondogatták, hogy ha másra nem, legalább rájuk legyek tekintettel, csak jót akarnak, hogy az életben majd önállóan is boldoguljak.

Még néhány nap, és vége a harmadik gimnáziumi évemnek, elmélkedtem magamban, ahogy az ajtóban lévő tumultusba furakodva felpréselődtem a villamosra.
Igyekeztem nem nézni senki szemébe, többnyire csak a földet bámulva közlekedtem, de most sodródva a sokasággal egy előttem álló nővel akaratlanul összeütköztem. Tudat alatt érzékeltem, hogy pont egy ilyen szerencsétlent kellett még nekem is megtaszítanom, mert szegény a hűvös, esős napon a vékony ballonkabátjában maga is elég vézna és soványka volt. Rosszallóan fordult hátra, hogy rám ripakodjon, de az ajkai csak hangtalan mozdultak, ahogyan keserves képpel tudomásul vette a bocsánatkérő mormolásomat. Az arca igazán szép volt, de mégsem ez fogott meg, hanem a tekintetéből áradó szomorúság és keserűség. Mintha csak tükörbe néztem volna, úgy láttam meg a szürke szemében a saját életuntságomat, aztán sietősen, zavartan lesütöttem a szemem.

Rettentően sovány volt. A nyitott ballonkabátja keskeny résén bepillantást nyertem a testére. Melle szinte nem is létezett, csak apró, bogyónyi kitüremkedést takart az egyik oldalon a félrecsúszott kabáttól belátható, piros blúza. Semmi has, nagyon keskeny csípő, a felsőn hullámokban átvilágító, megszámolható bordák. Megsajnáltam, hiszen ez a beteg nő az anorexia minden jelét magán hordozta. Lejjebb elegáns szövetnadrág, és lapos bőrcipő, ami valamennyire kompenzálta a vékony lábakat.