Egy londoni lány

Lustán lógattam a lábaimat a székről, ahogy az odakint elhaladó embereket néztem. Egy újabb szürke nap köszöntött Londonra, illő a hosszú és hideg tél végéhez, a járókelők még mindig pulóverbe, kabátba és sálba burkolóztak a metsző szél ellen. Gyér, rideg napfény szökött át a felrepedezett felhőzeten, tarka színekbe vonva az autókat és a buszokat. Piszkálgattam az ételemet a villámmal, bekaptam egy újabb falat sashimit, aztán ismét a mobilomra pillantottam.
Az email tegnap érkezett, késő este. June nénikém ritkán írt nekem, általában csak azért, hogy megérdeklődje ép és egészséges vagyok-e, illetve továbbítson pár unalmas hírt a rokonságról. Ezúttal azonban más volt a helyzet – mint írta, Andrew unokatestvérem a héten fog Londonba érkezni, és megkért rá, hogy ha tudok, kukkantsak rá és esetleg segítsek neki beköltözni.
Hitetlenkedve ráztam meg a fejem, immár sokadszorra. Bár a nagybátyám elmondhatatlanul gazdag volt, a nénikém még sosem járt Európában, így pedig meglehetősen felemás tudással bírt az itteni dolgokról. Arra jutottam, hogy alighanem sem London méretével, sem azzal nincs tisztában, mennyire alacsony is az esélye, hogy Andrew pont az én környékemen köt ki. Azt tudtam, hogy megadta neki a számomat és a email címemet, és úgy gondoltam, ha komolyan segítségre lesz szüksége, majd hallat magáról.
Ennek ellenére kételkedtem benne, hogy rászorulna: az emlékeimben Andrew egy csendes, magának való srácként élt, aki pillanatok alatt megoldotta a problémáit. Nem hittem, hogy London túl nagy falat lenne számára.
A szél megerősödött, majd szitálni kezdett az eső, és odakint a járdán színes virágok módjára nyíltak ki az esernyők. Láttam egy lányt, aki esernyő híján éppen fedezékbe rohant, de mire elérte volna, már bőrig is ázott. Együttérzően ingattam a fejem; a nedves ruhákban eltöltött délutánja talán majd emlékeztetni fogja, hogy legközelebb ne legyen ilyen feledékeny.
Lecsusszantam a magas bárszékről, mosolyogva megköszöntem az ebédet a szakácsnak, majd felkapva a táskámat és az esernyőmet kiléptem az utcára. Az ebédszünet a végéhez közeledett, és sietnem kellett vissza dolgozni.

– --

– Szóval mikor láttad őt utoljára? – Sophie a proseccojába kortyolt, várva a válaszomat.
– Nagyon régen... talán tizenhárom vagy tizennégy éve. Elutaztunk Dél Afrikába egy nagy családi találkozóra, és ott laktunk egy hetet a kastélyukban.
– Jóképű egyébként? – kérdezte reménykedve.
Ezen nevetnem kellett.