Kényszer

– Engedj el! – bújtam ki a kezei közül.
– Ó, dehogy engedlek! – kapott utánam.
Ujjai azonban csak a levegőt markolták meg, én már rég messzebb kerültem tőle. Mégis visszafordultam, mert éreztem, hogy esze ágában sincs hagyni, hogy eltűnjek előle.
– Nem érdekelsz, Swoch! Szállj le rólam! – vágtam a fejéhez a hangos szavakat, hátha észhez tér tőlük.
– Ugyan, Estell – húzta mosolyra a száját –, mindketten tudjuk, hogy azóta álmodsz rólam, mióta akkor odalent megmentettelek.
– És? Ardhan is tudja, de nem fekhetek le közületek mindenkivel, akivel egyszer összekapcsolódtam.
Swoch nevetett. Nem volt amolyan minden nő álma típusú pasi, de nem is volt az a kategória, aki felett el lehetett volna siklani. Volt benne valami, ami kiemelte a többiek közül. Ha Ardhan nem lett volna, jó eséllyel Swoch szerzett volna meg magának. De nem így történt, és soha nem adtam jelét felé bármilyen érdeklődésnek. Ő azonban nem hagyta annyiban a dolgot.
– Ardhan, persze... csak azért vagy vele, mert ő hozott a csapatba.
– És ha így is lenne? – néztem élesen a szemébe.
Megint elnevette magát, de aztán ezúttal olyan hirtelen kapott el és szorított a falhoz, hogy feleszmélni sem volt időm.
– Ha nem ő hozott volna közénk, és nem vele kapcsolódtál volna össze először – suttogta az arcomba –, akkor most az én nőm lennél.
Tiltakozni akartam, de nem hagyott rá időt. Megcsókolt. Akárhogy is ellenkeztem, nem eresztett. Mit tehettem volna? Ajkaim bizseregtek a forró csóktól, a testem beleremegett az érintéseibe, mégis szabadulni próbáltam a kezei közül.
– Miért akarsz hűséges maradni? Tudod, hogy itt az nem szokás – mondta erre.
– Ahonnan én jövök, ott szokás volt. És Ardhan is hűséges hozzám.
– Legyen az az ő baja – suttogta a fülembe.
Ellöktem magamtól. Olyan erővel, amin még ő is meglepődött.
– Semmi közöd hozzá, hogyan élem az életem! És nem akarok lefeküdni veled! Nem érdekelsz! – tört ki belőlem nagyobb hévvel, mint amire bármelyikünk is számított.
Swoch néhány pillanatig tanácstalanul meredt rám. Én az ajtóhoz léptem, és durván megrántottam magam felé, ám a zár a helyén tartotta.
– Engedj ki! – parancsoltam rá.
Láttam rajta, hogy meggondolja, kinyissa-e nekem az ajtót, de végül megvonta a vállát.
– És ha nem? – kérdezte.
– Akkor... – de nem folytattam, helyette inkább egy nagyot rúgtam talppal az ajtóba.