I knew you were trouble when you walked in

Átlagos vasárnap este, átlagos éjszaka, átlagos-utálatos hétfő reggel, tök átlagos nap. De már akkor is alig vártam, hogy elérkezzen a kedd délután! A kedd is átlagos volt, bár a fene tudja, alig-alig emlékszem mik történtek körülöttem, annyira rá voltam hangolódva a hazamenetelre és arra, hogy végre találkozhatok azokkal, akiket igazán, tiszta szívből a barátaimnak tartok. Egész délelőtt volt egy furcsa érzésem, hogy valami más lesz, mint eddig, de nem foglalkoztam vele, nem gondoltam, hogy nagy jelentőséget kellene tulajdonítanom egy megérzésnek. Hisz mi lehetne olyan eget rengetően más? Ugyan.
Szokás szerint az elsők között értem be Andival. Szokás szerint mi rendeztük be a termet és szokás szerint rengeteget vártunk, míg szép lassan beszállingóztak a többiek is. Szokás szerint a szokásos csapat állt össze és szokás szerint mindenki bele volt pistulva az okostelefonjába, míg vártuk, hogy elkezdődjön a gyűlés. Egyen-ketten szokás szerint később toppantak be, mi pedig felnézve köszöntünk nekik. És aztán jött a meglepetés, egyáltalán nem szokás szerint. Egy szokásos tag után lépett be egy kevésbé szokásos. Ő. Ő, akiről azt hittem, már soha az életben nem látom többé. Erre ott volt, teljes valójában! Talán még a szám is tátva maradt, miközben szegény Andit a kelleténél nagyobb erővel böktem oldalba.
– Áú! Mi az már? – rivallt rám
– Cssssst. Itt van!!! – suttogtam izgatottan
– KI?! – sivította, amire persze minden kíváncsi tekintet ránk szegeződött. Az Övé is.
Tudta, hogy róla van szó. Láttam rajta. Felvonta a szemöldökét, úgy meredt rám, én pedig elvesztem a tekintetében – szokás szerint, újra meg újra. Neki vannak a világon a legszebb sötétkék szemei, én állítom! Még Somerhalderénél is szebbek. (Ian Somerhalder, színész, többek között Damont alakítja a Vámpírnaplókban – szerk. )
– Ja, láttam. – Andi megvonta a vállát
De... de... de... Hogyan tud ennyire közömbös lenni? Ennyire figyelmen kívül hagyni Őt, amire én képtelen vagyok? Csak énrám van ilyen hatással? Szent ég!
– Kértek sütit? – megráztam magam és az újonnan érkezettek felé fordultam egy tálcával
– Köszi, nem. – valami ilyesmit motyogtak, aztán levették a kabátjukat. Ő is. Jaj.