Álom vagy valóság

Hajnali 3 óra van. Valami felébresztett. Úgy érzem, nem vagyok egyedül a lakásban. Mint ahogy nem is... kinyitom a szemem, utána az éjjeliszekrényen ácsorgó lámpa kapcsolója után tapogatózom. Fény lobban a hálószobára... egy férfi áll tőlem nem messze. Nem tudom, mitől ijedjek meg jobban: attól, hogy valaki bejött a lakásba, vagy attól, hogy aki bejött, kicsit sem idegen...
Mivel meglehetősen kómás vagyok a hirtelen ébredéstől, az alábbi értelmes kérdést teszem fel:
– Itt vagy?
Elneveti magát, mint ahogy szokta az összes hülye poénomon.
– Itt – feleli lényegre törően.
Nem tudom hová tenni a dolgot. Bámulok ki a fejemből, érzésem szerint ostoba arccal.
Ő továbbra is nevet, szórakoztatja, hogy nem értek semmit a szituból...
– Meg sem kérded, hogy kerülök ide?
– Hát, öhmmmm... – nyekegek, nem annyira intellektuálisan – de, azért érdekelne...
– Mi sem egyszerűbb – itt ismét nevet, mintha a világ legjobb viccét mesélné – megöltem a párodat
Na, itt végképp lefagy a vincseszterem... nem tudom, hogy álmodom, ébren vagyok, vagy mi a fene van?
– Mi vaaan??? – kérdezem ismét, rendkívül bután.
Elnézően mosolyog, leül az ágy szélére.
– Megmondom, hogy mi van: neked és életed párjának, mint ahogy annyi más embernek, őrangyalt rendeltek ki, már elég régen. Neki én jutottam...
Itt folytatná, de közbevágok:
– Nem értem... az ő őrangyala voltál, de én dolgoztam veled... nem vele kellett volna lenned mindig? És mi az, hogy megölted? És miért???
Sóhajt.
– Istenem, a nők néha tényleg értetlenek... gondolkozz: oké, hogy veled dolgoztam, de hányszor láttál? Jó, ha hetente párszor... Legtöbbször rá vigyáztam. És még többször téged figyeltelek... nem tehetek róla, rád kívántam, és eléggé féltékeny voltam rá...
– Nnnna, szép kis őrangyal vagy te... – horkanok fel megvetően. Közben pörög az agyam ezerrel: mi van, ha igazat mond, nem blöfföl, és tényleg megölte azt, akit szeretek??? Hirtelen végigzuhog rajtam a kétségbeesés, és ettől igencsak meggondolatlan leszek. Nekiugrom, üvöltve az arcába karmolok, többször egymás után pofon vágom, és még bele is rúgok. Utóbbit eléggé megbánom, mert itt fogy el a türelme, és kirántja alólam a lábam, és pedig a padlóra esem az ágyról. A fejem beleverem az éjjeliszekrény szélébe, alaposan megszédülök, és mintha rémálmon keresztül hallanám a hangját:
– Ne légy ostoba... nincs menekvés.
Leül mellém a földre, végigsimítja az ütéstől halántékom.