Abszolút fantázia

... valami csusszant ott, az avarban. Az eső halk zenéje lett volna...? Nem, annál sokkal egyértelműbb nesz volt. De most újra néma csend... Az eső megint elringatta, szempillái elnehezültek, és újra átengedte magát valami kellemesen zsibbadt félálomnak... Egy nagyon gyengéd, nagyon lágy érintés rebbentette fel. Egy kígyó emelkedett fel pontosan a szeme magasságáig, és a puha érintés a kígyó testétől származott, ahogyan éppen csak megérintette a bokáját... A kígyó nem mozdult, csak figyelt. Mintha a lelkét figyelte volna – ő pedig különös módon nem érzett félelmet. Semmi mást nem akart, csak figyelni... Nyelvét óvatosan kidugta a szája szélén, hogy megnedvesítse a szitáló esőtől már így is vizes ajkát. A kígyó szeme pontosan a száját figyelte – mintha az egyszerű mozdulat elbűvölte volna. Hajlékony, izmos és mégis kecses teste most megmozdult. A farka leheletfinomat simított végig a lábszárán, egészen a térdhajlatáig. Ő lélegezni sem mert – az érintés annyira érzéki volt, hogy elfelejtette, kitől kapja... Szemei maguktól csukódtak be, hogy még inkább az érintésre tudjon koncentrálni. Az eső apró cseppjei mintha lágyabbak lettek volna – frissítőek, üdék, de az apró cseppek patakokká gyűltek össze, és a nyakán csordogáltak lefelé, újabb rohamot indítva az érzékei ellen. A nyakáról a mellére vándorolt a lassú esőpatak, befutott a völgybe, majd egy hirtelen, már – már fájóan izgató futással a köldökében állapodott meg... A kis tó csillogása ismét felkeltette a kígyó figyelmét, és egyre közelebb hajolt – mintha szomjas lenne...
A kezeit nem kötötte sem lián, sem kötél, mégis megbűvölve, mozdulatlanul várt. A kígyó szeme még mindig a tavacskára szegeződött, de mintha közben a szemét, a lelkét – az érzékeit – is fogva tartotta volna varázslatos tekintetével... Aztán egy évezrednek tűnő, hosszú – hosszú pillanat után a kígyó farka, amely eddig lágyan cirógatta a lábát, lassan de biztosan tekeredett körbe rajta, egyre feljebb és feljebb csúszva, az egyre érzékenyebb terület felé. Amikor elérte a combok tövét, ugyanabban a pillanatban csapott le hirtelen a köldökéhez is. A két érintés, mint a villám cikázott végig testén. Az esőcseppek már nem tudták hűteni: forró párává váltak, ahogy a bőrére hulltak.
Minden apró vércseppje a végtagjai felől a teste közepe felé zúdult, és tudta, hogy az áradat ellen semmit nem tehet... Feje elnehezült, szempillái megadták magukat, karjai béna, törött szárnyakként hevertek mellette – akarata sem volt már: megadó, bábbá vált a varázslat kezében.
Aztán, amikor már a nyiroknedvei is a köldöke alá szorultak, egyszerre csak szétrobbant a világ: apró, fényes csillagokra esett szét... de csak azért, hogy utána még fényesebb és még ragyogóbb legyen, egy újabb, hatalmasabb ősrobbanás előkészítéseként...
Teste még meg – megrándult, aztán a távolból lassan hangok szüremlettek feléje... valami csusszant az avarban... és a szitáló, közönyös esőcseppek tovább áztatták az életet...