Ötven

Hetyke mellei voltak.
Egy bárban találkoztunk először. Sört rendeltem, de mindenki más bort, így én voltam a kívülálló. Egyébként is, mert mindenki más helyi volt, én pedig „vendég”. Nem odavaló, máshonnan való. Egy ideje már a városban voltam, már volt társaságom, akikkel rendszeresen eljártunk, már voltam másokkal is, belekostoltam a helyi ízekbe és lányokba, de még nem fogadtak be teljesen. Volt valami határ köztem és köztük, amin én akárhogy erőlködtem, nem tudtam változtatni. Ezt nem én határoztam meg, hanem ők. Nem is biztos, hogy akartam akkor, bár magamnak azt mondtam, nagyon elhatározott voltam, hogy itt legyek otthon.
Sofia mutatott be neki. Sofiával csak egyszer, nehézkesen szerettük egymást, inkább akartuk, mintsem csináltuk. Szerettem az apró melleit és a hasának az ívét, de hatalmasakat nyögött, mintha élvezné, de tudom, csak miattam csinálta. Mintha nekem erre lett volna szükségem. Nem szeretem, ha eljátszák. Amikor elmondtam neki, azt mondta ő sem, de visszataszítónak érzi magát, ha neki nem jó, ezért úgy csinál és ez segít. Pedig van, amikor a kémia nem működik és nálunk egyértelműen nem működött.
Jó barátom lett, akivel megoszthattam az élményeimet és bátran kérdezhettem a helyi szokásokkal kapcsolatban. Soha nem próbálkoztam vele újra és ő sem ajánlkozott fel. Ebből az együttlétből azonban azt hiszem megismert, mert újabb és újabb lányok karjába döntött. Azt mondta, hogy egy nép kultúráját a nők ölén keresztül ismerhetem meg a leginkább és bár nem tudom, hogy igaza volt-e, nem ellenkeztem.
A pultnál szorongattam a korsómat. Már kellemesen bizsergett a bőröm, ez az ittasság legkomolyabb jele nálam. Innentől csak lefelé van. Ekkor toppant elém Sofia a semmiből és a fülembe súgta, hogy van egy meglepetése a számomra. Csillogott a szeme, kacéran mosolygott és rendkívül izgatottnak tűnt. Az első gondolatom az volt, hogy újra velem akar lenni, de ezúttal tudja a csínját bínját, hogyan lehet engem igazán kezelni, mert elmeséltette a titkaimat a többi lánnyal, akikhez hozzáadott. De ehelyett annyit mondott, hogy az 50-es lesz a jel. Kicsit megijedtem, hogy ahhoz még talán én sem vagyok elég érett, de nem volt időm visszakozni.
A bár zsúfolásig megtelt egyetemistákkal, akik a szürke mindennapokat próbálták kiszínezni alkohollal és egymással.