Vágyak a bűn mocskában 5. rész - Amikor már minden természetes 2. fejezet

Mikor felébredtem, a fiam hason feküdt mellettem. Az elsötétített ablakon keresztül is jól kivehető volt, hogy odakinn hétágra süt a nap. Az órára pillantottam. Fél tizenegy. Akkor jó négy órát aludtam. Pisilnem kellett, kezdtem kikászálódni az ágyból.
– Hová, hová? – játékosan utánam kapott.
– Pisilni – s indultam is a WC-re.
– De, siess vissza... – fordult hirtelen a hátára lelökve magáról a takarót – ..., mert ezzel... – markolta meg az erekcióban lévő farkának a tövét – ... csak kezdenünk kéne valamit.
Folyamatosan követett tekintetével, s ahogy én is csak néztem elhaladva az ágy előtt, tudatosult: egyrészt nincs semmi szégyenérzetem előtte, mint ahogy vélhetőleg neki sem volt, másrészt pedig, hogy tulajdonképpen úgy igazából, most látjuk egymást meztelenül, nem mint anyja és egyszülött gyermeke, hanem mint egy összetartozó pár, egy szerelmes férfi és egy szerelmes nő.
Mikor már kezet mostam mögém lépett és egyik kezével a melleim alatt karolt át, míg a másikat az ölembe csúsztatta.
– Nem győztelek várni... – súgta a fülembe. Volt a hangjában egy kis remegő türelmetlenség.
– Mit szeretnél? – vállára hajtva a fejem hátra nyúltam és gyengéden megsimogattam az arcát.
– Hadd tegyem be! – kapta el kezét az ölemből, hogy marokra fogva méretes farkát belém illeszthesse. Önkéntelenül egy kicsit előre dőltem, növeltem a terpeszem és legnagyobb megelégedésemre már éreztem is, amint a kemény dorong belém nyomul.
– "Na még ez is... " – villant át egy gondolat az agyamon – "... semmi akrobatika sem kell... " – ekkor belemarkolt a derekamba – "... és már mélyen bennem is van... " – néztem bele a mosdó feletti tükörbe, hogy láthassam magunkat – "... mi aztán tényleg összeillünk... " – kezdte ki-bemozgatni a faszát bennem.
– Próbáljunk megint elmenni együtt... – súgta és megfogva a jobb kezemet az ölembe vezette, ahogy a hátamra simult, s máris a nedveinktől ragacsos bozontomban táncoltak az ujjbegyeim.
– Hjaj, hát nem is tudom... – lihegtem – ... én még így nem is csináltam... – de persze pontosan éreztem semmi sem lehetetlen.
A másik kezemmel erősen megkapaszkodtam a mosdó hideg kerámiájában és még előbbre dőltem, hogy az erőteljesedő, intenzív lökéseit bírjam. Pár pillanat volt csupán a folytatás és a gyors menet véget ért. Mindketten megremegtünk és apró rándulásokkal – ki tudja már hanyadszor – belém fecskendezte forró magját.