Családi riportok 11. rész

Egyik nap a telefonom és az az exkolléganőm keresett keresett akinek a történetét az első részben írtam meg.
– Szia! Érdekelnek még a családi esetek? – kérdezte.
– Persze. Mit csináltál már megint?
– Nem én, te hibbant! A fiam barátjának van egy sztorija ha érdekel.
– Naná!
– Akkor átküldöm majd a számát. Hívd fel ha gondolod. Nekem már elmesélte. Nem egyszerű a sztori. Én totál lehidaltam tőle, kissé durva. Na hello! Küldöm az sms – t.
Pár perc múlva már a számot hívtam és megbeszéltünk egy találkozót még aznap estére. Egy 20 év körüli, sportos testalkatú, nem túl magas pasi várt rám a megbeszélt helyen. Mivel nem akart beülni olyan helyre ahol hallótávolságban mások is lehettek, vettünk a Mekiben kávét és a parkolóban, a kocsiban kávézva osztotta meg velem a történetét. Így egy újabb gyöngyszemmel gazdagodott a gyűjteményem.

Ahhoz, hogy mindent megérts, nagyon az elején kell kezdenem. Mióta az eszemet tudom mindig anyu és a nagyszüleim neveltek. Mikor óvodás lettem, kezdtem kérdezgetni, hogy nekem miért nincs apukám, mint a többi gyereknek. A válasz mindig valami olyasmi volt, hogy: nem szeretett minket és elment, messze lakik, stb. Persze mikor 9 – 10 éves lettem, a rokonok ismerősök, meg a család félszavaiból összeállt a kép, hogy tulajdonképpen apám a feleségét anyuval csalta meg, így lettem én, aztán – mivel a felesége megbocsájtott neki – maradt a rendes családjával, fizette utánam a gyerektartást, de soha nem látogatott. Nagyon jó, szerető családban nőttem fel és nem is igazán hiányzott apám. Állítólag 5 – 6 éves korom után már nem is kérdezősködtem róla. Először 13 éves koromban találkoztunk és az a nap fordulópont lett az életemben. A suliban voltam épp magyarórán, még erre is emlékszem, mikor az egyik tanár bejött a terembe, hogy azonnal az igazgatói irodába kell mennem. Gőzöm se volt miért hívatnak, soha nem voltam egy rossz gyerek, a társaim is csak néztek, hogy mit csináltam amiért a dirihez kell mennem óra közepén. De mentem. Bekopogtam és mikor beléptem egy 40 körüli férfi állt fel az egyik székről kissé tétovázva és elindult felém, a diri azonban egy intéssel megállította, majd hozzám fordult.
– Norbi, egy nagyon szomorú dolog miatt hívattalak – mondta, közben megfogta a vállam és a szemembe nézett – Édesanyádat autóbaleset érte és mivel nagyon súlyos az állapota, mentőhelikopterrel a fővárosba vitték.