Timi, a kis vadóc

Régóta ismertem Timit. Már általánosban is osztálytársak voltunk. Egy kis faluban laktunk (aminek a nevét persze itt nem írom le), középiskolába a legközelebbi városba jártunk, szintén egy osztályba. Régebben Timi csúnyácska kislány volt, és – valószínűleg emiatt – elég visszahúzódó és magányos. Aztán hetedik végére szépen kigömbölyödött, alakja nőiessé vált, arcáról eltűntek a pattanások. Ennek ellenére továbbra sem igen voltak barátai, a többi lány eléggé kiközösítette, bár azért a fiúkat most már eléggé érdekelte. Én mindig viszonylag jóban voltam vele, főleg mert a kettőnk szülei régóta ismerték egymást.
Valószínűleg ennek köszönhető az is, hogy mikor Timi és én kilencedikesek voltunk, a szülei engem kértek meg, hogy korrepetáljam Timi akkor hetedikes húgát, Zsófit. Timi sem volt túl jó matekból, de mindig megvolt neki a stabil hármas, viszont a húga hatodikban majdnem megbukott. Őszintén megmondom, a második óránk után láttam, hogy semmi remény nincs rá, hogy Zsófika valaha is javítani tudna matekból, akármennyit is korrepetálom, de persze ezt nem mondtam el a szüleinek, hiszen nem akartam megbántani sem őket, sem Zsófit.
Na de a lényeg az, hogy mikor véget ért a tanév, Timi szülei megkértek, hogy esetleg nyáron is foglalkozzak Zsófival, hátha a szünetben sikerül begyakorolnia az előző évben tanultakat. Ugyan ezt nem tartottam túl valószínűnek, tekintve a kiscsaj hozzáállását. Állandóan talált valami kifogást, hogy ekkor meg akkor ilyen meg olyan programja van, és nem ér rá matekozni, szóval jól kitolt velem, nemegyszer még csak nem is szólt, hogy ne menjek, mert nem lesz otthon.
Egy ilyen alkalom változtatta meg visszafogott baráti kapcsolatomat Timivel.
Péntek délután volt, és lévén július közepe, baromi meleg. Úgy beszéltük meg, hogy háromra megyek át korrepetálni Zsófikát. Gyalog mentem, mivel Timiék nem laktak messze tőlünk. Bementem a kiskapun, amit nem zártak be, és csengettem a bejárati ajtó mellett lévő csengővel. Aztán vártam. Senki nem jött ajtót nyitni, vagy szólt, hogy menjek be. Pár perc múlva újra csengettem. Megint nem történt semmi.
– Pedig hallottam, hogy szólt a csengő – gondoltam magamban – Talán nincsenek itthon? De akkor miért volt nyitva a kapu? – morfondíroztam
Megint csengettem. Semmi válasz. Már kezdtem mérges lenni, de aztán dübögést hallottam, mintha valaki leszaladt volna a lépcsőn, majd Timi hangját hallottam:
– Ki az? – kiabált ki
– Csak én vagyok, Dani – kiabáltam vissza