Kéretlen segítség 2. rész

Pánikszerűen ültem föl az ágyban. Ziháltam, fáztam és minden porcikámban a kétségbeesett menekülés lüktetett még percekig. Nem emlékeztem az álomra, amiből így ébredtem. Soha nem emlékeztem egyikre sem, amikből ennyire menekültem az ébrenlétbe. Ahogy körbenéztem a szobában, csak a megszokott dolgaimat láttam. A nadrágom a földön hevert, ott ahol az este ledobtam. A laptopom mellette, szintén a földön, egy halom összeirkált papír társaságában. Minden szürkén és már-már unalmasan megnyugtató módon őrizte a helyét körülöttem. A takarómmal az ölemben ülve, megsemmisülten bámultam ki az ablakon. Hosszú perceken át néztem, ahogy a hajnali derengés óvatosan kúszott az égre. Nem ez volt az első ilyen alkalom. Szinte már szokásommá vált, hogy amíg a testem lenyugodott, addig az eget figyeltem. A felhőket, ahogy sietősen úsztak, ha kergette őket a szél, vagy az utolsó csillagok alig-alig pislákoló fényét. Fáradtan hanyatt dobtam magam a párnámra. Szemem csukva volt, mégsem bírtam elaludni.

Azóta volt ez így, mióta... Szinte láttam, ahogy az ezüst tincsek megcsillannak, mikor arcomba hullnak. Nem értettem magamat, miért ez a kép maradt meg belőle. Valójában egyre halványodott az emléke a férfinak odaátról. A neve... Lennath-nak mondta magát. Hiába szabadított meg valamitől, hiszen helyette itt hagyott olyan álmokkal, amikkel ezelőtt soha nem volt dolgom. A való életben legalább láttam, éreztem a veszélyt. Ha nem is tudtam mik voltak azok, amik elől menekültem, de legalább láttam őket, éreztem a közelségüket. És nem utolsó sorban emlékeztem rájuk. Ezúttal viszont teljesen hiábavaló próbálkozások árán kellett belátnom ismét, hogy sehogyan sem fog sikerülni az álmom felidézése.
– Hogy én mennyire utállak ezért – suttogtam a szoba csendjébe, majd feszülten füleltem.
Nem szerettem magamban beszélni, ha kihalt csend vett körül. Mégis annyiszor megtettem, pedig rettegtem tőle, hogy egyszer válasz érkezik valakitől. És bár a félelmem nem volt alaptalan, de még soha nem történt meg. Mint, ahogy azon a zaklatott, fáradt hajnalon sem.



Langyosnak tűnő őszi szél fújt odakint. Az utcai lámpák kellemesen sárga fénye visszatükröződött az ablaküvegen, amin át kifelé bámultam a ráérősen sétáló, nézelődő emberekre.
– Yana... – érintette meg finoman karomat a velem szemben ülő, mosolygós férfi.
Majdnem összerezzentem a hirtelen jött érintéstől.
– Ne haragudj – hunytam le szemem.