A virágárus lány

– De szép ez a lány! – villannak át bennem az első benyomások.
Egy alig begombolt sötétkék ing van rajta, a köldöke fölött átkötve. Gyönyörű barna a bőre. Meztelen köldöke önkéntelen odavonzza a tekintetem, amit a lány is észrevesz, az övét pedig a dekoltázsom magára, mielőtt kedves mosollyal az arcán rám köszön.
– Szia! Miben segíthetek? – a hangja kellemesebb, mint hideg téli éjszakán a vastag bársonytakaró.
– Én... – a szemébe nézve nehéz összeszedettnek maradnom. Körbenézek. – Esküvőre szeretnék virágokat, de egyelőre nincs igazán elképzelésem.
– Szívesen segítek! – elmosolyodik. Percről-percre elragadóbb ez a lány! – Kérsz valamit inni?
Van itt ásványvíz, vagy kávét esetleg?
– Nem köszi, de nem baj, ha leülök kicsit? Messziről jövök! Őrület milyen meleg van ma!
– Persze, csak nyugodtan!
– Szóval többfélére gondoltam, de nem vagyok túl jártas a virágok terén. Te mit ajánlanál? – mosolygok zavaromban. – Az ott mondjuk, ami előtt állsz, az tetszik.
– Ha tetszik, akkor persze, miért ne, de ha engem kérdezel, nem nagyon ajánlanám esküvőre! Ez inkább születésnapra, vagy ilyesmire lenne jó! Ezek a kis szegfűk is szerintem még nagyon szépek! Díszítésként akárhova lehet használni, úgyhogy ezeket is tudnám ajánlani, vagy a rózsa azt ugye mindenképpen, az szerintem minden esküvőn jelen van...

Már csak messziről hallom, amit mond.
Az ujjait nézem. Pontosabban az ujjhegyeit, ahogy a vörös rózsa szirmait simogatja.
Kellemes, meditatív hangulatot keltő zene szól a háttérben. Ahogy ülök ott a székben, hallgatva ennek a kedves lánynak a nyugalmat árasztó, andalító hangját, egészen elragadnak a gondolataim.
– Ezt asztaldíszként, vagy bármilyen...
Megjelenik előttem a kép, ahogy az ujjai az én szirmaimat simogatják a lábam között.
Szinte kinyílnak a bugyim alatt, akár csak a rózsa szirmai azoktól a gyengéd, érzéki mozdulataitól.
De az ujjai ekkor más virágokra vándorolnak, és ezzel egy időben én is visszatérek a valóságba.
– Ezek a virágok szerintem ilyen kerti parti jellegű esküvőre mutatnának nagyon jól! – a tekintetem önálló életre kelvén újra és újra visszatéved az ajkaira, akárhányszor próbálok erőt venni és a szemére koncentrálni, miközben beszél hozzám.
– Jól vagy? Hah? – együtt érző hangon odalép hozzám, és megérinti a vállam.
– Bocsi! – elmosolyodok – Csak most sok minden jár a fejemben.